Crucio! <<<<<<>>>>>> Avada Kedavra! <<<<<<>>>>>> Imperio!

87. fejezet - Könnyedén és őszintén

Cím: Hős a sötétben
Fejezetcím: Könnyedén és őszintén
Szereplõk: Ginny Weasley, Harry Potter, Luna Lovegood, Perselus Piton, Remus Lupin, Ron Weasley, Voldemort, Bellatrix Black/Lestrange, Narcissa Black/Malfoy, más szereplő, Tom Denem, saját szereplõ
Jellemzõk: Dráma, Sötét
Osztályozás: 14
Figyelmeztetések: Gyilkosság, Szereplő halála, Durva nyelvezet
Leírás: A végkifejlet.


 

 



   <<<<========= Nézd meg, miután elolvastad a részt! :)



Bellatrix zavaros gondolatok közepette indult vissza a Malfoy-kúriába. Nem volt kedve hoppanálni, ezért inkább gyalogolt, így legalább kiszellõztethette kóválygó fejét. Homályos foltok úszkáltak a szemei elõtt, és halvány fogalma sem volt az elmúlt éjszaka történéseirõl.

A kúriához közeledve az egyik háztömb mögött meglátott egy hajléktalannak tûnõ férfit, amint két kisgyermekét sétáltatta. Bellának épp a kis Teddy Lupin járt a fejében, ezért aztán nem hagyta figyelmen kívül az esetet – rögvest elállta az útjukat.

- Még van képed ilyen késõn itt császkálni ezekkel a szerencsétlen kölykökkel? Én a helyedben nagyon szégyelleném magamat! Hogy ilyen mélyre lecsúszottan a nemes Malfoy- és Black családok otthona közelében sétáltassam a fattyúimat? Ez a sértés vért kíván! – Azzal a háborgó boszorkány a pálcája után nyúlt.

A toprongyos férfi megrettent, és hogy elkerülje a közelgõ halálos átkot, gyerekeit hátra hagyva elfutott.

- Hova ment apa? – kérdezte ijedten az idõsebbik, hat éves forma kissrác.

- Sürgõs dolga akadt – felelte Bella. – De ne aggódj, mi jót mulatunk majd együtt!

- És te ki vagy? Bántani fogsz minket? – kérdezte könnyes szemmel a fiatalabbik gyerek.

- Ugyan már, kincsem, nem kell félned tõlem!

A két fiú félve nézett össze, nem igazán tudták, hogy erre most mit is mondjanak.

- Csak nyugodtan gyertek velem! – biztatta õket a nõ, majd kézen fogta õket, és már épp indulni akart velük a kúria felé, amikor egy érces hang állította meg a kis csapatot.

- Ejnye, ejnye! A nemes és büszke Bellatrix Lestrange koldusok gyerekeit pátyolgatja?

- Nagyúr, kérem… Megmagyarázom! – esdekelte Bella védelmezõen magához szorítva a két kicsit.

- Avada Kedavra! – kiáltotta a mágus, és egy pillanat múlva két test hanyatlott élettelenül a nõ lábai elé. Bellatrix lehajolt hozzájuk, és próbálta feléleszteni õket, de sikertelenül. Voldemort eközben gúnyosan kacagott.

Bella tudta, mindez miért történt. Meg kellett bûnhõdnie azért, hogy Potteréket futni hagyta, és hogy nem koncentrált eléggé a feladatára. Mert bizony a roxforti különítmény nem saját ötletébõl tört be a Gringottsba, és nem „csak úgy” lopták el azt a bizonyos dolgot a széfjébõl…

Az õ hibája volt, hogy mindaz megtörtént; õ javasolta Potteréknek, hogy csinálják meg, hogy tegyenek egy kiruccanást a Gringottsba. Ha akkor csöndben marad, ha nem jár el a szája, akkor most nem lenne ekkora a baj. Még szerencse, hogy a naplója mindig kéznél van, és abba – úgy, mint most is – bele tudja írni a bánatát.
És minden fájdalmát, amelyet a Nagyúr miatt át kellett élnie, és a szorongását is a miatt, hogy a mágus netán megtudja, mi történik a háta mögött. Beleírta azt is, mennyire várja már a közeledõ csatát, hogy ismét láthassa a Roxfortot, és végre „helyre tehesse” már kicsit az iskolát, és az ott tanító tanárokat. Ugyanakkor félt ismét szembe kerülni Harry Potterrel, mert még mindig élt a szívében a gyanú annak ellenére is, hogy Voldemort világosan megmondta, Harry-nek semmi köze Pollenhez.

Olyan nyomasztó volt számára ott gubbasztani egyedül a Malfoy-kúria egyik elsötétített szobájában, hisz nem otthon volt, és bármennyire próbálta is, soha nem tudta az otthonának tekinteni ezt a helyet. Akkor is unatkozott éppen, amikor hívatlan látogatóként felbukkant nála Perselus Piton.

- Hogy vagy? – kérdezte tõle a férfi bárgyú képpel, miközben talárját hátul megemelve helyet foglalt a kanapén.

- Hogy lennék? – kérdezett vissza a nõ dühösen.

- Csak nem félsz? Hisz mindjárt nyakunkon a csata, a Roxfort ostroma!

- Minek jöttél ide? – sóhajtott mélyet Bellatrix.

- Látni akartalak.

- Miért is?

- Hogy megmondjam, õrültség az egész.

- Nem értem, mire gondolsz.

- Arra, amit tenni fogsz. Meg is halhatsz a csatában, biztos, hogy ezt akarod?

- Jól képzett halálfaló vagyok, ha elfelejtetted volna. Nem lesz semmi bajom. De ha mégis lenne, már az sem érdekel! A Nagyúr nem szeret, nincs rám semmi szüksége, mi több, egyenesen az útjában állok, hátráltatom…

- Ugye, nem azt fontolgatod, amire gondolok?

- Nem fogom megölni magam, Perselus, ha épp arra gondolsz! – köpte a szavakat a férfi arcába Bella szemrehányóan.

- Ugyan már, legalább nekem ne hazudj! Ismerlek, mint a rossz pénzt!

- Vicces vagy, varjú koma! Csak azért mondod ezeket, mert megsajnáltál, és mert ilyenkor ezt illik mondani. De gondolkozz logikusan! A Nagyúr nem szeret, a két testvérem utál, Dracót elrontottam, gyereket sem tudok már szülni…

- Velem újrakezdhetnéd! Kivonulnánk a világból, mindent újra kezdenénk… - A fekete köpenyes férfi idegesen végigsimított zsíros haján.

Bellatrix erre csak a fejét rázta, és szó nélkül faképnél hagyta Perselus-t.

Nem is értette, mit akart mondani ezzel Piton, mindenesetre nem sikerült jobb kedvre derítenie õt, sõt, csak még idegesebbé tette. Igaz, õ legalább eljött hozzá, és már ez is valami, nemde? Más még ennyit sem tett meg érte. Talán beszélnie kellene vele még egyszer, utoljára. Talán kaphatna még egy lehetõséget az élettõl a méregkeverõ oldalán…

De másnapra Perselus Piton már halott volt.
 
Bellatrix elõször dühbe gurult, amikor meghallotta a hírt. Dühös volt, méghozzá Perselusra. Éppen az után hagyja itt, hogy ígéretet tett neki, sosem hagyja el? Ez aztán rá vallott.

Azért is várta annyira a Roxfort elleni rohamot, hogy kiadhassa magából a felgyülemlett feszültséget. Annyira élvezte irtani a mugli-ivadékokat, hogy szinte teljes letargiába esett, amikor azt a parancsot kapták, hogy vonuljanak vissza.

Késõbb aztán gyászos letargiában várakozott Harry Potter eljövetelére a Tiltott Rengetegben urának és a többi halálfalónak a társaságában. Voldemort ugyan azt ígérte neki, hogy ha a fiú meghal, akkor végre megkapja a jutalmát, de a nõ már nem igazán hitt ebben. Hiszen hasonlót ígért neki a Nagyúr akkor is, amikor kijutott az Azkabanból. És a megígért jutalom az óta is csak késik. De hát, mi mást tehetne a várakozáson kívül? Ki érthetné meg õt, és az indítékait?

Való igaz, a mágus sosem volt ott, amikor szüksége lett volna rá, és neki persze mindig készen kellett állnia mindenféle megalázó dolog végrehajtására. És ebbe egy idõ után teljesen belefásult, beletörõdött.

Így hát várt. Ezt tette folyton-folyvást.

- Nagyúr! – szólalt meg hirtelen. Bocsánatot akart kérni minden olyan dologért, amit megtett, pedig nem lett volna szabad, de a mágus leintette, így inkább elhallgatott.

Miért kell ennek a Potter-kölyöknek is épp most felbukkannia, amikor így gyötri õt a bûntudat? Cseppet sem hiányzik neki, hogy megint a rejtélyes „Pollen-Harry elméleten” agyaljon.

„Jaj, ne, már megint elkalandoztak a gondolataim!” – nyugtázta magában, miután észhez térítette az a zöld fénycsóva, ami elsuhant mellette, és ami becsapódott Harry Potter mellkasába. A fiú elterült a földön, Bella pedig önkéntelenül is a szája elé kapta a kezét. Talán még oda is rohant volna Harry-hez, hogy ellenõrizze a pulzusát, de ahogy látta, hogy a Nagyúr szint úgy elveszíti az egyensúlyát, inkább hozzá szaladt.

Az avar lágyan zizegett a cipõje alatt, és majdnem bokáig süppedt a nedves falevél-szõnyegbe.

- Nagyúr… Nagyúr… - suttogta a tõle megszokott szerelmes áhítattal. – Nagyúr…

- Elég – szólalt meg lekezelõen a mágus. Lassan feltápászkodott, de Bella nem tágított mellõle.

- Nagyúr, engedd meg, hogy…

- Nincs szükségem a segítségedre! – vetette oda neki a férfi csak amúgy foghegyrõl.

A nõ kénytelen-kelletlen visszahúzta a kezét. Ezek a szavak megint arcul csapták.

Harry Potter tehát meghalt, de õ egyáltalán nem érzi a változást. Mi lehet a baj? Õ csinált valamit rosszul, vagy a Nagyúr megint hazudott neki? No persze, a mágus sosem lenne képes ilyesmire…

Elszoruló torokkal nézett körül. A halálfalók majd kicsattantak a nevetéstõl, ellenfeleik halálra rémültek, arcukra páni félelem ült ki. Õ miért nem tud olyan felhõtlenül boldog lenni, mint a társai? Talán túl sokra számított? A többi halálfaló egész biztosan meg fogja kapni a pénzjutalmat, de õ nem erre vágyik, hanem valami teljesen másra.

A tömeg felbolydult, és hirtelen elõlépett közülük Neville Longbottom.

Látva Voldemort arcán az értetlen csodálkozást, Bella magyarázni kezdte:

- Nagyúr, ez Neville Longbottom, az a kölyök, aki annyit bosszantotta Carrow-ékat. Az õ szülei voltak azok az aurorok, akiket… - Itt egy pillanatra elakadt a szava. - Biztosan emlékszel rájuk…

- Ó, igen, emlékszem már! Te aranyvérû vagy, nemde, bátor ifjú? – fordult a Nagyúr a kötött pulóveres jelenéshez.

- És ha igen? – jött a harcias válasz.

- Elszánt vagy, tettre kész, és nemes a véred - kiváló halálfaló lesz belõled. Épp ilyenekre van szükségünk, mint te, Neville Longbottom.

Bellatrix elõször nem is akart hinni a fülének. Jól hallotta, amit a Nagyúr mondott? Valóban halálfalót akar csinálni Neville-bõl? Akkor talán mégsem feledkezett meg róla? Mert ha a fiúból halálfaló lesz, akkor kell majd mellé valaki, aki kiképzi, ellátja, szállást nyújt neki, és ki lehetne alkalmasabb erre a feladatra nálánál?

- Akkor leszek én halálfaló, amikor befagy a pokol! – kiáltotta elszántan Longbottom.

Bella nem tudta, miért, de büszke volt a fiúra, amiért ezt mondta, pedig tudatában volt annak, hogy ezzel a hozzáállással soha nem lesz belõle halálfaló, és így õ sem lehet soha Neville-el. Mégis, valamiért nem akarta, hogy a fiú az õ útjára tévedjen, hiszen Bella végigjárta már azt, és tudta, Longbottom soha nem lenne biztonságban a Nagyúr mellett.

És csakugyan, Neville nem lett halálfaló, és egy perc sem telt bele, a harc máris elkezdõdött.

Mindenki támadott mindenki ellen. Már annyira összevegyültek az emberek, hogy nem lehetett tudni, ki a Rend tagja, és ki a halálfaló.

Bella elsõnek Lunával találta szemben magát, aztán Ginnyvel, majd Hermionéval. Könnyûszerrel legyõzhette volna õket, ha akarta volna, de inkább csak kivédte a gyenge kis átkaikat, és csupán a megszokás kedvéért küldött feléjük néhány könnyebb sérülést okozó rontást.

- A lányomat nem bántod, te szajha! – jött a dühös fúriahang, és Bellatrix útját egy termetes nõi alak állta el. Egybõl felismerte a fésületlen tramplit, Molly Weasley-t.

- El innen! Nem! Vissza! Vissza! Õ az enyém! – Szinte ellökte a lányokat maga mellõl.

„Remek, szóval bosszút akar állni rajtam! Majd, ha fagy…” - nevetett magában Bella, és cukkolni kezdte a banyát.

- Mi lesz a gyerekeiddel, ha megöllek? Mi lesz velük, ha anyuci Freddie után megy?

- Soha… többet… nem fogod… bántani… a gyerekeimet!

Bellának be kellett látnia, hogy Mollynak igaza van, nem is fogja.

Elég volt számára már ebbõl az életbõl, nem akart tovább a Nagyúr miatt szenvedni, erre pedig valahol Molly ébresztette rá azzal, hogy eszébe juttatta Ronald Weasley-t.

Õ ugyan – Voldemorttal ellentétben - egy ujjal sem bántotta a csecsemõt, mégis õ kerül most felelõsségre vonásra. És ez így volt világ életében. A Nagyúr megcsinálta a bajt, de a balhét Bella vitte el. És mind ezek ellenére sem számított a varázslónak, pedig õ az utolsó percig reménykedett.

De ebbõl most elég volt! Tartozik annyival Mollynak, ha mással nem is, hogy hagyja neki, végezzen vele õ. Végül is trampli volta ellenére aranyvérû, meg amúgy is minden mindegy már!

A matróna átka elsuhant a kinyújtott karja alatt, és a mellkasa közepébe talált, oda, ahol a szíve dobogott. Bellatrix szeme kigúvadt, teste a padlóra rogyott.

Voldemort ezt látva felüvöltött. Mint mikor karót döfnek egy vámpír szívébe, de a rózsafa kissé félre talál.

Nem, nem veszítheti el Bellatrixot, épp õt, akit egész életében maga mellett tudhatott!

Csak tizenkét méterre voltak egymástól… Annyira ügyelt rá, hogy egymás közelében maradjanak, hogyan történhetett meg mégis?

Õ volt az egyetlen, aki iránt még érzett valamit. Már bánta, hogy kegyetlen volt vele, és hogy talán kevésbé szerette annál, mint amennyire kellett volna.

Bella mindig hû volt hozzá, és akármit is tett ellene, a nõ mindig kiállt mellette, és sosem árulta el. Erre fel õ most cserbenhagyta, és ez által el is veszítette. Bár ne csinálta volna meg a horkruxokat, és bár több idõt szentelt volna Bellatrixnak, az egyetlen embernek, akit igazán szeretett!

Így egyedül már nem volt oka tiszta erejébõl küzdeni, és Bellatrix nélkül már ereje sem volt hozzá. Néhány erõtlen próbálkozás után belátta végre, hogy ez a világ már nem neki való.

 
Így egyedül megint csak egy kis árva, akinek se otthona, se családja, se szerelme, se rendes élete. Senkit sem ismer, és õt sem ismeri senki. Az a név, hogy Voldemort csak szerencsétlenséget hozott a számára onnantól fogva, hogy megalkotta a horkruxokat. Az anyja elhagyta, árvaházban nevelkedett, és aztán már nem sok jó történt vele az élete során.

Tudta, hogy a boszorkány le tudta volna gyõzni Mollyt, ha igazán akarta volna, csakhogy már nem akarta. A jelek szerint a nõ most elégelte meg azt a sok szenvedést, amit õ okozott neki. Pedig Bella többet jelentett neki, mint akármelyik horkruxa. Mert azok csak azt segítették elõ, hogy a teste tovább éljen, de ez a nõ a szívét tartotta életben, erre pedig nagyon kevesen lettek volna képesek, fõképp nem a horkruxai.

Eleinte küzdött a megadás ellen. Azzal próbálta becsapni magát, hogy itt és most gyõznie kell, mert akkor Bellatrix büszke lesz rá, de kudarcba fulladt a dolog, mivel már a Nagyúr sem volt a régi.

Végül aztán Voldemort is tehetetlennek bizonyult. Sehogy sem tudta már megmenteni Bellát, így önmagát se akarta. Már csak egy megoldás lebegett a szeme elõtt: követnie kell szerelmét oda, ahol majd együtt élhetnek az örökkévalóságig - a túlvilágra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése