Crucio! <<<<<<>>>>>> Avada Kedavra! <<<<<<>>>>>> Imperio!

80. fejezet - Posvány

Cím: Hős a sötétben
Fejezetcím: Posvány
Szereplõk: Voldemort, Bellatrix Black/Lestrange
Jellemzõk: Dráma, Sötét, Horror
Osztályozás: 16
Figyelmeztetések: Kínzás, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet
Leírás: Erős idegzetűeknek!
 

 

 



Dumbledore leporolta hosszú, ősz szakállát, majd megindult Voldemort felé. Bella kérdőn nézett a Nagyúrra. Saját maga ellen fordított cruciatus átka teljesen legyengítette, így nem tudta, hogyan segíthetné érdemben a mágust. Ráadásul szédülni is kezdett. Megtántorodott, és az egyik hatalmas boszorkányszoborba kapaszkodott, hogy el ne essen.

„Össze kell szednie magát! Bár Harry még csak egy kölyök, a vén bolond mellé állva gyengítheti Voldemortot, hiszen így ketten lesznek egy ellen.”

Aztán az események váratlanul felpörögtek, és egy szempillantás alatt elszabadult a pokol.

Bellatrix kábán nézte, ahogy a két nagy hatalmú varázsló egymásnak esik. Fényes csóvaként röpködtek a levegőben az átkok, a terem hatalmas függönye hosszában kettéhasadt, aztán kő-, és üvegtörmelék záporozott a magasból.

A lány tekintete elhomályosult, és hallani sem hallott már. Egyszerre valami óriási tömeg indult meg felé a baljáról, aztán minden elsötétedett előtte.

A Lestrange-villában tért magához. Rodolphusszal közös ágyában feküdt, de a férje nem volt mellette. A férfi hiányát azonban rögtön el is nyomta az az erős alhasi fájdalom, ami kínzón marcangolva tört rá.

Félve nézett le magára. Egy paplannal volt betakarva, ami csurom vér volt. Ahogy körülnézett, megpillantotta Voldemortot ott ülni mellette. Köpenye, ahogyan a kezei is, vérben úszott. Egyik tenyerében egy vértől csöpögő húsdarabot tartott, amit elgondolkodva méricskélt a tekintetével.

- Mi történt, Nagyúr? – kérdezte Bella elhaló hangon. Megpróbált felülni, de amint megmozdult, máris visszalökte őt az alulról támadó, lüktető, éles fájdalom. – Hol van Rodolphus?

- Elkapták – morogta a mágus, és a földre dobta a kezében tartott cafatot. – Börtönben van, már megint… – hangjába gúny, és szemrehányás vegyült.

- És én, én miért nem…? – próbált kinyögni a lány valami épkézláb kérdést.

- Kimentettelek – Voldemort merev tekintettel nézett rá. - Ha nem tettem volna, te akkor se a börtönben lennél, sokkal inkább a pokolban. Talán Sipor már el is földelt volna…

- Nem… nem értem…

A férfi a padlón heverő véres csomóra nézett.

- Az volt a méhed. Leszakadt, amikor a Minisztériumban rád dőlt az egyik boszorkányszobor.

Bella odapillantott, de gyorsan el is kapta a tekintetét.

- Egy darabig még vérezni fogsz. Nem vagyok gyógyító, de szerintem jó munkát végeztem.

- Ön biztosan mindent megtett, Nagyúr – mondta Bellatrix halkan, és könnyezni kezdett. Annyira elszomorodott, hogy azt már nem is lehetett szavakba foglalni.

Soha többé nem lehet gyereke! Nincs már méhe, nem eshet teherbe!

Nem érezheti többé a szédülést, a rosszulléteket, az alkalmankénti ájulásokat – ezeket mondjuk nem is nagyon fogja hiányolni. Annál inkább azt, hogy lassan növekedő hasában sem gyönyörködhet többé, nem gondolkodhat arról, hogy milyenre fessék a babaszobát, hogy mekkora ruhák kellenek majd a kicsinek, vagy hogy minek is keresztelje el a kisbabát. Nem töprenghet többé arról sem, hogy a kicsi fiú lesz-e, vagy lány, hogyan fog majd kinézni, milyen lesz a személyisége, ha felnő, mi fogja majd érdekelni. Nem tarthatja kezében a gyermekét, nem puszilhatja meg a homlokát, nem énekelhet neki altatót, nem szoptathatja, nem csitíthatja…

Mi értelme így az életének?

- Egy darabig még nem kelhetsz fel, és a gyógyulásod érdekében minden nap meg kell innod egy kehely erősítő bájitalt! – utasította szigorú arccal Voldemort. - Megértetted?

- Igen, megértettem, ágyban maradok. De lehetne egy kérdésem, Nagyúr…?

- Mit akarsz? – förmedt rá türelmetlenül a mágus.

- Arra lennék kíváncsi, hogy miért mentette meg az életemet?

- Mert nagy szükségem lesz még rád egy bizonyos dolog elintézésében…

- De azzal, hogy engem mentett meg, a többi halálfalót visszajuttatta az Azkabanba. Így is megérte önnek ez az egész?

- Gondolhattam volna, hogy ezt fogod a fejemhez vágni! Hogy miért nem hagytalak ott, és mentettem meg a többieket… Ha hagytalak volna meghalni, akkor többé nem kellene engem szolgálnod, és akkor simán megszabadulhattál volna tőlem, nem igaz?

 - Nem, erről szó sincs! – tiltakozott hevesen Bellatrix.

- Tudom, hogy meg akarsz halni, ne is tagadd! Egy napon, ha már nem lesz szükségem a szolgálataidra, talán engedélyezem is neked, hogy megtedd, de az az idő még nem jött el!

- Szóval már a halált sem osztogatják ingyen? – kérdezte epésen a lány.

- Nagyon úgy tűnik, kedveském!

Bella szeméből újra kicsordultak a könnyek.

- Ugyan már, az csak egy buta szövetdarab! - próbálta vigasztalni őt a maga módján a férfi. - Attól, hogy elvesztetted, nem lettél kevesebb, sőt még erősödtél is! Hamarosan felépülsz, és küzdhetsz tovább az oldalamon.

- Nem akarok küzdeni, hát nem érti? – zokogta Bellatrix eszeveszett ficánkolásba kezdve, ami hatalmas fájdalmat okozott neki, és amitől csak még inkább eleredt a vére. – És a méhem nem csupán egy darabnyi hús, amit csak úgy eldobhatok, ha kedvem tartja! Hozzám tartozott, a részem volt!

- Példát vehetnél rólam, nekem soha életemben nem volt olyanom, mégis milyen jól megvagyok nélküle!

- Éppen ezért fogalma se lehet arról, hogy mekkora fájdalom az, ha volt, de már nincs!

- Nem én tehetek arról, hogy rád dőlt az a szobor! Én csak mentettem a menthetőt! Nem értem, miért hisztizel már megint! Olyan vagy, mint kislány-korodban voltál, ha nem kaptál meg valamit, amit nagyon akartál…

- És ön, Nagyúr, végül megadta nekem azt, amiért annyit sírtam? – kérdezte halkan Bella.

- Természetesen nem. Másképp hogyan tanultál volna rendet?

- Akkor mit tett?

- Hagytam, hogy bőgj tovább. Először jó ötletnek tartottam, de miután láttam, hogy nem adod fel, be kellett vetnem a bűntető-módszert, hogy megtörjem az akaratosságodat.

- Ebben még most is jeleskedik – szólt gúnyosan a lány. – Csak arra nem emlékszek, hogy valaha is megjutalmazott volna.

- Lehet, hogy nem vetted észre a te női agyaddal, de én igenis jutalmaztalak téged, talán még többet is adtam, mint kellett volna. Ott volt például a beavatásod. Nem kellett részt venned a veszélyes próbán ahhoz, hogy beavassalak, sőt még spéci küldetést is adtam neked, ha nem emlékeznél rá.

- Elvette a szüzességem! – kiáltotta Bellatrix felháborodottan.

- Inkább én, mint más, nem igaz? Akár hiszed, akár nem, azt sem büntetésnek szántam, csak attól a nyálas Luciustól akartalak megkímélni. És meg is mentettelek tőle, ha nem emlékeznél. Én csak nem akartam, hogy az az iskola olyan közönségessé tegyen, mint a társaidat, hogy odaadd magad bárki jöttmentnek. Meg kellett értetnem veled, hogy nem sok javad származhat abból, ha olcsó cafkává válsz, mert akkor könnyedén rávehetnek olyasmire, amit te nem is igazán akarsz megtenni. Ott volt példának okáért az a pipogya Piton…

- Ezért inkább hozzáadott Rodolphushoz.

- Másképp a családod megsejtette volna a köztünk lévő viszonyt, azt pedig nem hagyhattam. És gondolom most jön az a kérdés, hogy miért nem én vettelek el, ugye? Képzeld, erre is van válaszom! Nem azért, mert nem akartalak magam mellett tudni, hanem azért, mert a körülmények nem tették azt lehetővé. Én vagyok a Sötét Nagyúr, és…

- …És nem akart a miatt szégyenkezni, hogy végül egy ilyen mellett köt ki, mint én, értem – fejezte be a megkezdett mondatot Bellatrix.

- Ha engednéd, hogy végigmondjam, akkor megértenéd, hogy ennek semmi köze hozzád, sokkal inkább a többiekhez. Mivel én vagyok a vezér, példát kell mutatnom, nehogy megkérdőjelezzék a saját hitembe vetett lojalitásomat.

- De én nem Dumbledore embere vagyok!

- Aranyvérű vagy, Bellatrix, és ez egyszerre legnagyobb hibád, és legnagyobb ékességed is.

- Nem tudom, mit akar ezzel mondani, hiszen ön mindig is a magunkfajtát helyezte az előtérbe.

- A magunkfajtát? Hiszen épp erről beszélek! Te aranyvérű vagy! Nem lett volna tisztességes, ha asszonyomként keserítem meg az életedet! Ez is egy jutalom volt, amivel csak rád gondoltam, magamra nem.

- Ha csak az én érdekeimet nézte, akkor miért félt a saját alattvalóitól? Attól tartott, hogy fellázadnak azért, mert elvesz? Mi közük hozzá? Foglalkozzanak a saját életükkel, az enyémet már úgy is épp eléggé tönkretették, ez a házasság már nem változtatott volna semmin sem, legfeljebb annyin, hogy reggelenként nem a követelőző, alkoholista férjem mellett kellett volna ébrednem, hanem a mellett a férfi mellett, akit igazán szeretek.

- Kitagadtak volna, Bella, ezt pedig nem vállalhattam. Hidd el, csak a te javadat akartam! Jobb volt így mindenkinek! Én megtartottam a hatalmamat, te pedig nem fertőzted meg velem a véredet.

- Nagyúr, ne mondjon ilyet, nagyon kérem!

- Pollen is azért halt meg, mert nem volt keresnivalója ezen a vlágon. Nem tudtál volna rendesen koncentrálni a hivatásodra, és rám sem. És amúgy se lett volna aranyvérű, ami pedig a vesztedet jelentette volna.

- Ha önnel maradhattunk volna, senki sem foglalkozott volna a vérvonalunkkal, jobb dolga is akadt volna a családtagjaimnak.

- Rosszakaróid mindig is lesznek. Én csak tőlük védtelek, akkor is, amikor kiképeztelek. Mondhattam volna, hogy ez nem játszótér, kislány, aki nem tud, az nem lesz halálfaló, de én már akkor is láttam benned az elhivatottságot, és nem is csalódtam benned.

- Akkor nem haragszik, amiért nem sikerült megszerezni a jóslatot?

- Nem te tehettél arról, hogy elbuktatok. Az az agyalágyult Lucius volt a hibás, de mivel az Azkabanban van, így nem büntethetem meg, majd csak akkor, ha kikerül onnan. De ne tereld el a szót! Ott tartottunk, hogy szerinted sosem kaptál tőlem jutalmat. A bonbonokat, bennük a szerelmi bájitallal, azt is azért adtam, hogy te is élvezd a dolgot, ne csak én, mint akkor, a Szellemszálláson.

- A bonbon romlott volt, kórházba kerültem töle – A lány elmosolyodott az emléken.

- Arról nem tehetek. Anyám is épp ilyen bonbont hagyott rám, de ellopták tőlem még az árvaházban.

- Nagyon sajnálom! – Bellatrix Voldemort vállára tette a kezét. Úgy érezte, ez a visszaemlékezés ismét közel hozta őket egymáshoz.

- Aztán ott volt a drog. Még a régi roxfortos talpnyalóimtól hallottam erről a fajtáról, csak miután odaadtam neked, az után tudtam meg, hogy a nők igenis rá tudnak szokni, egyedül a férfiakra nem bír ártalmas hatással. Mivel jómagam nem értek a bájitalokhoz, ezért megparancsoltam Pitonnak, hogy csináljon neked ellenszert annak ellenére, hogy ki nem állhatom azt a bugyuta pancsert…

- Akkor miért őt kérte meg?

- Mert akárhogy utálom is, azt be kell vallani, hogy bájital-keverésben ő a legjobb. Attól függetlenül egyszer még megölöm, amiért hozzád mert nyúlni, de az még nem most lesz…

- Szóval önnél ez így működik? Megún valakit, aztán végez vele, és ezzel minden el van intézve? Mi lesz akkor, ha legközelebb majd engem fog unalmasnak tartani?

 - Az nem fordulhat elő – mondta Voldemort gyengéden, de mégis kifejezéstelen arccal, és ettől Bellatrixnak megint sírhatnékja támadt.

- Nekem nem volt anyám – folytatta a mágus -, árvaházban nőttem fel, mert ő úgy gondolta, hogy inkább meghal, mint hogy engem felneveljen. Te pedig még nála is fontosabbá váltál nekem. – A férfi hangja hirtelen elcsuklott.

- Tudom, mit érez, Nagyúr. A szüleim engem is örökbe akartak adni, mert nem voltam elég jó a családomnak.

- Nem tudhatod, mit érzek! – rivallt a lányra a mágus. – Az apám egy koszos mugli volt! Megöltem ugyan, de minden nap elborzadok, ahogy magamra nézek, és tudom, hogy legbelül a halálfalók is így éreznek, egyedül csak te nem, Bellatrix. Kezdetben azt hittem, hogy te is, de később rájöttem, hogy akkor már rég elpártoltál volna tőlem. Azért minden nap újabb és újabb próba elé állítottalak, hogy megtudjam, tényleg hűséges vagy-e hozzám. Miután bizonyítottad ragaszkodásodat, kiemelt feladatokat kaptál, mivel úgy véltem, megérdemled. Jutalom volt ez, ahogy sok minden más is.

- Akkor miért nem hiszi el még most sem, hogy szeretem? Őszintén, tiszta szívből, örökké?

- Nincs olyan, hogy szerelem, vagy szeretet! Ezek az érzelmek gyengéknek valók. Hányszor mondtam már, hogy töröld ki őket az elmédből?

- Képtelen vagyok rá! Hozzám vannak nőve, a személyiségemhez.

- Bárcsak ezeket az ostoba szokásaidat is kitéphetném a fejedből a többi felesleges tartozékoddal együtt! – Voldemort itt a padlón heverő poros méhre pillantott, amelyen már egy zöld döglégy lakmározott.

- Nekem nem volt felesleges! Ha nincs méhem, gyerekem se lehet! Ezt akarta, ugye?

- Nincs szükséged kölykökre. Remekül megvagy azok nélkül is.

- Akkor nem ismer engem, Nagyúr! Ne mondja, hogy sose vágyott egy utódra, aki majd tovább viszi a nevét!

- Nem is! Én így vagyok tökéletes, egymagamban, ahogy te is!

- Nehogy azt mondja, hogy még meg is kéne köszönnöm önnek a gyerekem halálát! – üvöltötte Bella, mintha csak meg se hallotta volna az előbbi kijelentésben az őt illető dícséretet.

- Nem kell megköszönnöd! Azt büntetésképp is értelmezheted, ami miatt még tartozom egy magyarázattal.

- Nem tartozik semmivel! – szólt csendesen a lány. – Nincs szükségem rá, és már amúgy sincs teendőnk, végül is jóvátette a dolgot, és ez a lényeg.

- Mire gondolsz? – értetlenkedett Voldemort.

- Tudom, mit tett! Tudom, hogy Harry Potter nem az, akinek mindenki hiszi. Már tudom, hogy azért ment el aznap este Godric’s Hallow-ba, hogy adjon Pollennek még egy esélyt az új életre, egy másik testben - a Harry Potterében. Ezért ölte meg a szüleit is. Annyira hálás vagyok, Nagyúr!

- Miket hordasz itt össze? Nem tettem én semmit! Azért mentem el Potterékhez, mert az anyja sárvérű volt, ráadásul auror, James-szel együtt. És ha már ott voltam, a félvér fattyút se akartam kihagyni a szórásból. Semmi köze nem volt ennek hozzád!

- De én tudom, hogy az én kicsikémet láttam, hiszen pont úgy nézett ki!– sírta Bellatrix keservesen.

- Hallgass ide, Bella! Valóban nagyon hasonlítanak, de Pollen nem támadhat fel, hiszen meghalt!

A férfi végigsimított tar koponyáján, majd fejét hitetlenkedve ingatva kiviharzott a szobából.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése