Fejezetcím: Gyerekes beszéd
Szereplõk: Bellatrix Black/Lestrange
Jellemzõk: Romantikus, Dráma
Osztályozás: 12
Figyelmeztetések: Kínzás
Leírás: Bellatrix gondolatmenete. A sok akció után... és a mégtöbb előtt ;)
Kingsley ugrott oda, hogy átvegye Sirius helyét a harcban, de a boszorkány haragja ellen ő is tehetetlen volt. Bella amúgy is rettentő dühös volt magára, amiért annyira felkapta a vizet egy hülye megjegyzésen, hogy képes volt miatta megölni a saját unokatestvérét, és ezek után ez a csökött auror még oda mer állni elé, Sirius helyére?
Nagy kísértést érzett arra, hogy Kingsley-t is a másvilágra küldje, de végül aztán úgy döntött, megkíméli a férfi életét. Inkább futásnak eredt hát, arra azonban nem számított, hogy Harry Potter követni fogja. Mikor aztán meglátta a nyomában loholó fiút, elhatározta, hogy igyekszik minél előbb megszabadulni tőle, mert már ténylegesen elege volt ebből az egész idétlen küldetésből.
Visszarohant a Minisztérium épületébe, be a sötét folyosóra, a Potter-kölyök azonban kitartónak bizonyult, és nem tágított a nyomából.
Bellán hirtelen ismét erőt vett önnön őrült énje, ami az Azkabanban töltött napok óta többször is előfordult már.
Újra elveszítette az uralmat maga fölött, és már csak Siriusra való tekintettel is elhatározta, magával viszi Harry-t, hogy gondját viselje, hogy a fiúnak ne kelljen többé visszamennie azok közé a nyavalyás muglik közé.
Egy röpke gondolat erejéig az is felmerült benne, hogy Potter a történtek után talán nem akar majd hozzá költözni, de mivel abban is biztos volt, hogy a Dursley-család képtelen egy aranyvérű varázsló megfelelő módon történő felnevelésére (erre csak ő, és a Nagyúr lehet képes), remélte, hogy ezt idővel az ifjú varázslótanonc is belátja majd.
Bellatrix az épület monumentális aulájának közepén megtorpant, és szembefordult üldözőjével. Kicsit tartott ugyan a fiú reakciójától, de bátorságot merített a gondolatból, hogy végre elkezdődhet valami végletes dolog köztük. Valahol mélyen bánta már, amit Sirius-szal tett, ugyanakkor örült is a történteknek.
Arra gondolt, hogy most végre az unokatestvére helyére állhat, és úgy vélte, holtbiztos, hogy jobban fogja csinálni Harry patronálását, mint Sirius. Elvégre neki nagyobb a tudása, tőle a fiú jóval többet tanulhat.
Most pedig belenéz Harry szemébe, és az ifjú Potter meg fogja látni a tekintetében azt, hogy szándékai tisztességesek, nem úgy, mint az unokatestvéréé voltak! Nem, Harry nem buta gyerek, előbb-utóbb be fogja látni, hogy Sirius világ életében rossz hatással volt rá, és hogy igazából hálásnak kellene lennie neki azért, amiért kiiktatta a férfit az életéből.
Hogyan is nem szúrt még szemet Potternek az animágus Black alkalmatlansága? Nos, talán nem töltött el elég időt vele, azért nem vette észre. Pedig Sirius Pollent is elhagyta, és minden bizonnyal Harry-vel is ugyanígy tett volna, ezért pedig nagyon tudta sajnálni a fiút.
Potter egyre közeledett. Pálcáját maga előtt tartotta, és a boszorkányra szegezte. Szemüvege elrejtette tekintetét, így Bella nem tudta kivenni az érzéseit, kiolvasni szándékait. Az ifjú varázslótanonc arca azonban fájdalmasan eltorzult, és Bellatrix biztos volt benne, hogy Harry most ébredt rá Sirius énjének valós természetére. A nő szíve elszorult az arcról leolvasott gyötrelmek láttán.
Nem, a fiú nem tehet semmiről! És ő még képes volt megvádolni Pollen halála miatt, holott az egészről Sirius tehetett! De most, ahogy ránéz az ifjú Potterre, a saját fia jut róla eszébe, aki talán hasonlóképpen nézne ki, ha élne…
Harry hirtelen egy cruciatus-átkot küldött Bella felé. A nő szeme ekkorra már megtelt könnyekkel, így először észre sem vette a felé szálló rontást. Aztán élesen felsikoltott, bár inkább meglepetésében, mint fájdalmában. A fiú által rá küldött kezdetleges átok nem okozott komolyabb fájdalmat neki, hiszen Voldemort mellett sokkal rosszabbakhoz szokott.
- Sose használtál még főben járó átkot, igaz? Azokat komolyan akarni kell ám, Potter! Vágynod kell rá, hogy fájdalmat okozz, át kell adnod magad a kínzás örömének! Az amúgy jogosan érzett haragod nem sok mindenre elég. Most megmutatom neked, hogyan kell igazából csinálni, jó?
Azzal pálcáját maga ellen fordította, és cruciatus-t küldött a mellkasára.
A fájdalom a szíve táján robbant. Olyan érzés volt, mintha egyik oldalról Pollen, a másikról Mirella tépte volna a testében lüktető eleven izomköteget.
Harry bénultan meredt a nőre.
Bellatrix látta a fiú meglepett arcát. Csak annyi kell, hogy Potter odamenjen hozzá, és akkor végre elszökhet vele, soha többé nem kell elviselniük ezt a két nyomorult, semmirekellő bandát, az össze-vissza röpködő fekete varjakat, meg a fiút tévútra vezető, kipirult arcú főnixeseket.
Hát igen, szép kis barátok! Sárvérűek, félvérek, félkviblik, vérárulók!
Az életét tenné fel arra, hogy Harry-nek igenis hiányzik már egy otthon, ahol végre minden rendben van, és ahol mindent tiszta lappal kezdhet. Mi másra vágyhatna az ember, mint az újrakezdésre? Potter kapna végre egy új anyát, aki szereti, aki mindent megad neki, mindent, amire csak szüksége van. Egy új anyát, amelyik jobb a réginél.
Harry továbbra is tágra nyílt szemekkel meredt a kínok közt fetrengő boszorkányra. Pálcáját még mindig rá szegezte, de szemmel láthatóan teljesen el volt bizonytalanodva azzal kapcsolatban, hogy használja-e.
Bella agyában lázasan kergették egymást a gondolatok. Akarja ő egyáltalán ezt a fiút? Persze, hogy nem, ez nem is lehet kérdés, hiszen miatta halt meg Pollen! Nem, Harry nem érdemel kegyelmet! Bármelyik percben képes lenne halálra átkozni azért, amit a fiával szemben elkövetett. Ráadásul akkor tett ellenük rosszat, amikor még nem is létezett! Ezt így elég nehéz elhinni, pedig igaz! Sirius-t az ő keresztapjának kérték fel, mielőtt még megszületett volna, és ezért a megtiszteltetésért hagyta cserben vérrokonait az a fekete bundás mocsadék!
Bellatrix elméjére szürke ködöt vont a fájdalom, gondolatai gazos, soha nem járt ösvényekre terelődtek.
Ó, Pollen! Annyira hiányzik! Ha élne, talán pont úgy nézne ki, mint Harry! Így jobban belegondolva, elég nagy a hasonlóság köztük… Az arcvonások, ahogy Potter megfeszíti az arcizmait, ahogy dühében elkeskenyedik a szája…
És miért olyan fontos Voldemortnak? Nem lehet, hogy a Nagyúr is megbánta már, amiért annak idején „azt” tette a kisfiával, ezért valamilyen sötét varázslattal feltámasztotta Pollen lelkét, Harry-be plántálta, hogy abban éljen tovább titokban, elrejtve az avatatlanok tekintete elől?
Bellatrix tovább szenvedett saját pálcájának átka alatt. Arca eltorzult a fájdalomtól, fogait csikorgatta. Kényszerítette magát arra, hogy szorosra zárt szemeit tágra nyissa, és a közelben álló fiú arcába nézzen.
Merlinre, ez az arc! Ez az arc épp olyan, mint amilyen Pollené volt! Csak a szemének a színe nem stimmel! A szeme az tényleg az anyjáé, azé a ribanc Lily-é… De talán csak ennyi maradt az igazi Harry Potterből! Igen, az könnyen lehet… És Voldemort azért fordított már korábban is annyi időt erre a gyerekre, hogy jóvá tegye végzetes hibáját, saját gyermekének meggyilkolását. Elvégre Pollen tényleg az ő fia volt! Együtt élt vele, elviselte a hisztijét – na jó, többé-kevésbé.
Most pedig elérkezett az idő, hogy Bellatrix elnyerje jutalmát azok után, hogy gyermekét elvesztve kibírta az Azkabant, és mindvégig ellenállt annak, hogy ura ellen valljon.
És Bellában hirtelen összeállt a kép! Hát ezért akarta annyira a Nagyúr, hogy részt vegyen a küldetésen, és ezért végzett annak idején Harry Potter szüleivel, hogy véghez vihesse a tervét, és az árván maradt csecsemő testébe belélehelhesse Pollen lelkét…
Miért is ne történhetett volna így? Így kellett lennie, csak aztán a terv végrehajtása közben valami félresikeredett, a Nagyúr nem számolt valami aprósággal… Vagy épp valamit rosszul csinált, talán pont a kis srác szemeivel próbálkozott, amikor megesett a baj, és akkor aztán eltűnt…
És Harry vajon mennyit tud minderről? Lehetséges az, hogy a fiú tudata néha elhomályosul, elgyengül, és olyankor Pollen a felszínre tör, és ő szól belőle? Lehet, hogy ez a vádló tekintet most nem is a Potter-kölyöké, hanem az ő vér szerinti gyermekéé?
Talán most végre újra találkozhatnak!
Szenvedésének bíbor ködén át végigmérte újra meglelt gyermekét. Szemmel láthatóan nincs semmi baja az ő kicsikéjének. Épségben van, semmiféle zúzódás, vagy verésnyom nem látszik rajta. Kicsit sovány ugyan - biztosan száraz kenyérrel etetik, mint annak idején őt az Azkabanban…
Bárcsak bevallhatná neki az igazat, de hát, nem teheti! Valószínűleg úgyse hinne neki, miért is tenné? Semmi értelme a sztorijának, dajkamesének tűnik az egész.
Mindenesetre, Harry-re nézve dagadt a keble a büszkeségtől. Elvégre a fia a Roxfortba jár iskolába, máris elég jól varázsol, egy napon még prefektus is lehet belőle. És bátorságnak sincs híján, ebben is az igazi anyjára, vagyis természetesen Bellatrixra ütött.
De vajon hiheti-e, hogy ez a a fiú tényleg Pollen? Voldemort világosan kimutatta, hogy nem hagyhatja életben, mert az támadási felületet jelentene számára, ugyanakkor rengeteg feladattal járna a gyereknevelés, és így nem foglalkozhatna eleget kötelességével, halálfalói teendőivel.
Most azonban Harry már tizenöt éves, szinte felnőtt, őt már nem kell esténként altatgatni, szoptatni, kicserélni a pelenkáját. A Nagyúr soha nem lenne képes pesztrálgatni őt, de hát erre már nincs is szükség. Most már elfogadhatná Harry-t/Pollent saját gyermekének! És aztán idővel kitaníthatná utódjának, örökösének…
De nem, az nem lehetséges, hiszen Pollen Harry testében van, nem pedig a sajátjában! Mi van akkor, ha a Potter-gyerek nem engedi többé a felszínre jönni, mi van akkor, ha egy napon teljesen elnyomja, elöli, bekebelezi az ő kisfiát? Hiszen Pollen még olyan gyöngécske volt, amikor meghalt, hogyan erősödhetett volna meg odabenn ebben a Lily-fajzadékban?
Vagy csupán képzelődik, és Harry Potter csak egy egyszerű kölyök, akit Lily szült, és akinek semmi köze Pollenhez, vagy Voldemorthoz?
Elvégre miért gondolta volna meg magát a Nagyúr? Meghalt annak idején Thomas is, miért nem őt keltette életre? Persze, erre egyszerű a válasz. Thomas – a neve ellenére –, Piton gyermeke volt. Vele a Nagyúr a saját jól felfogott érdekében nem csinálta meg a reinkarnálást, máskülönben mindkettőjüknek együtt kellett volna élni azzal a tudattal, hogy Perselus Piton gyermekét nevelik!
És Voldemort semmit sem érzett Thomas iránt, mivel semmi köze nem volt hozzá. Pollen azonban már az ő fia volt, és talán csak hirtelen felindulásból cselekedett, amikor Naginivel megölette őt.
Azóta pedig már ő is hiányolhatta a gyermekét, és később Bellatrix tudta nélkül tehetett lépéseket az irányban, hogy feltámassza a kicsit. Nem, a Nagyúrnak nem lehetnek érzelmei, ő nem érezhet semmit, legfőképp a gyerekét nem hiányolhatja. Hiszen Nagini régebben elmondta Bellának, miféle érzelmektől szabadult meg Voldemort, és hogy a horcruxok kötelezik őt, másképp nem éledhetett volna újjá.
Vagy talán mégis maradt benne némi jó érzés, szeretetre való hajlam? Eddig Bellatrix nem gondolta volna, hogy valamit is jelent a mágusnak, maximum csak a cseléd, vagy a ribanc szerepét osztotta magára, de komolyabban soha nem figyelt rá, nem foglalkozott vele. Lehet, hogy eddig félreismerte urát, és tényleg számít neki, hogy ő mit érez?
Másképp miért akarta volna reinkarnálni a fiát, akit Bellatrix szült neki? Azért, mert csak jelentett neki valamit. Csak azért nem mondta el a nőnek, mert nem volt biztos abban, hogy a terve sikerrel jár, és nem akarta feleslegesen áltatni őt, bogarat ültetni a fülébe.
Az is előfordulhatott, hogy Voldemort valamilyen nagyon erős fekete mágiát alkalmazott, amit talán éppen ő maga talált fel, és attól tartott, hogy Bella képtelen megérteni ennek a menetét, vagy netán mindenképp vele akart volna tartani Potterékhez, és attól tartott, hugy a nő csak hátráltatta volna? Vagy maga a küldetés volt túl veszélyes, és mivel neki még nem volt horcruxa, nem biztos, hogy túlélte volna?
Amíg a földön rángatózott, ezek a zavarodott gondolatok söpörtek végig rajta. Közben érezte, hogy a szíve tájékán nemsokára meghasadnak az erek. Szájában fémes ízt érzett, és erősen vérezni kezdett az orra.
Könyörgő szemmel nézett a fiúra, és nyöszörögni kezdett.
- Pollen, kérlek…!
Harry, mint akit elvarázsoltak, úgy botorkált oda hozzá, majd térdre rogyott a nő mellett. Pálcáját továbbra is görcsösen szorongatta kezében, de már nem szegezte Bellára.
A boszorkány egyre erősebben rángatózott, és már a szemei is véreztek.
- Ne, elég volt! - kiáltott fel Potter ingerülten, és megragadta Bellatrix varázspálcát tartó kezét, majd megpróbálta elirányítani róla a cruciatust szóró fadarabot.
Bella a hálától elfátyolosodó tekintettel nézett fel a fiúra. Mivel kezei már régóta görcsbe meredtek, Harry nehezen bírt a pálca félreirányításával.
- Köszönöm! – rebegte a nő egyfolytában a fiú szemébe nézve.
A fiú megeresztett egy bátortalan félmosolyt, de aztán hirtelen a homlokán lévő sebhelyhez kapott, majd karjai váratlanul oldalt lehanyatlottak. Nyakát oldalra kitekerte, feje bal felé furcsa szögben elfordult.
Bella félve nézett rá. Mi történhetett a fiúval?
Aztán egyszerre csak ott volt Voldemort.
Bellatrix hirtelen nem is értette, honnan bukkant elő, bár úgy tűnt, mintha egyenesen Harry belsejéből suhant volna ki.
A boszorkány egyszeriben nem is tudta, örüljön-e ura érkezésének, vagy sem. Hiszen már sínen volt a fiával, már majdnem átpattant közöttük az a bizonyos szikra, erre fel megérkezik a Nagyúr, és mindent elront!
Most akkor köszönetet mondjon a mágusnak, vagy inkább haragudjon rá? Bellatrix végül is arra jutott, hogy Voldemortnak igazából most nem kellene itt lennie, és ezen meglátását látszott igazolni az a tény is, hogy az egyik kandallóból előhoppanált a dús, ősz szakállú Dumbledore. Ami onnantól fogva történt, az már történelem.
Szia! Köszönöm szépen :))
VálaszTörlés