Fejezetcím: Szabadon
Szereplõk: Voldemort, Bellatrix Black/Lestrange
Jellemzõk: Dráma, Sötét
Osztályozás: 16
Figyelmeztetések: Nemi erőszak, Kínzás, Erotikus tartalom
Leírás: Friss levegő, a szelíd természet lágy ölén... kivéve Bellatrixnak!
A következõ pillanatban a cella fala nagy robajjal leomlott. Bellatrix megborzongott, ahogy átizzadt rongyos ruháján át megcsapta hátát az Északi–tenger sós, hideg levegõje. Tett pár bátortalan lépést az újonnan támadt mélység felé, majd az égre tekintett.
Valami nagyon ismerõs alakzatot vélt kirajzolódni az egyik felhõbõl, valami olyat, amitõl eszelõs jókedvre derült, és amitõl tébolyodottan kacagni kezdett.
„Eljött hát végre az idõ! Az igazság pillanata! A szolga ím, visszatér urához!”
Rodolphus–szal dementorhátra pattantak. Bella még egyszer, utoljára visszanézett rabságának színhelyére. Az Azkabanból több helyen is leomlottak épületrészek, és egy helyen valami lángra kapott. A nõ remélte, a doktor az, de most nem volt ideje meggyõzõdnie igazáról.
Pár perc múlva már a Lestrange–villánál voltak. A dementorok a ház elõtti kertben engedték le õket a földre.
Rodolphus káromkodott egy nagyot, és a földre köpött. Bella is undorral meredt a saját házukra. Ez lenne a Lestrange–villa? Ezek szerint a drága húga, Narcissa felé sem nézett az idõk során…
Belépve nagyot nyikordult az ajtó, majd végtelen mennyiségû por, atka, penész, és pár szúette bútor kelt a fogadásukra. Persze az állott szag, és a rémes kinézet ellenére ez a hely még mindig százszor lakályosabbnak bizonyult az Azkabannál.
A nappaliban egy csoport halálfalót pillantottak meg. A fekete köpenyes csoport szétnyílt, és akkor Bellatrix megpillantott egy ismerõs alakot.
Lába remegni kezdett, szája kiszáradt.
Hát lehetséges? Tényleg õ az? A Nagyúr visszetért? Kevésen múlott, de akaraterejének hála, nem vetette azonnal a mágus nyakába magát.
– Most, hogy végre mindnyájan ilyen szépen összegyûltünk, elérkezett az idõ visszavenni az uralmat a Mágiaügyi Minisztérium felett – kezdett bele szónoklatába Voldemort. A halálfalók néma csodálattal, és páni félelemmel hallgatták. – És ebben ti fogtok segíteni nekem! – tette hozzá a Nagyúr.
A nõ még sosem látta Voldemortot ilyen elszántnak, ilyen erõsnek.
– Mindenek elõtt meg kell szereznetek egy jóslatot a Misztériumügyi Fõosztályról, egy bizonyos Harry Potter nevû kölyök jóslatát. A terv kidolgozásával Luciust bíztam meg, majd õ ismerteti a részleteket. – Tekintete megállapodott Bellán. – Addig is legyetek éberek, ne feledjétek, körözés alatt álltok! Rodolphus, remélem, nem bánod, ha itt maradok nálad egy idõre!
– Dehogy, Nagyúr, szívesen látunk! – felelte Roddy nem túl mély meggyõzõdéssel.
A halálfalók lassan elszállingóztak. Voldemort elküldte Rodolphust valamilyen mondvacsinált okkal, csak hogy kettesben maradhasson Bellával.
– Uram, olyan rég nem láttalak! – szólalt meg a nõ szemét lesütve. – Remélem, nem haragszol rám, amiért magadra hagytalak…
– Nagyot csalódtam benned! – zsémbelõdött a mágus. – Azt hittem, kiképeztelek annyira, hogy meg tudd védeni magad az aurorokkal szemben…
– Igazán sajnálom, Nagyúr, de én legalább sosem kételkedtem abban, hogy egy napon visszatérsz majd, nem úgy, mint mások! – védekezett Bellatrix kétségbeesetten.
Képtelen volt tovább tûrtõztetni magát, Remegõ lábaival odabotorkált Voldemorthoz, és szájon csókolta. A férfi különös módon nem tiltakozott botor cselekedete ellen, sõt még magához is szorította közben, aztán a poros, szúette kanapéra taszította, és egy rántással letépte róla a ruháját, a rongyot, amit még a börtönben viselt.
– Végre újra az enyém vagy! – mormogta a férfi, miközben egyre mélyebben hatolt Bellatrixba. A nõ próbálta visszafolytani a fájdalom sikolyait, de egy–kettõ akaratlanul is kicsúszott a száján.
– Ugyanolyan nyafka vagy, mint régen! – nevetett rajta Voldemort, miközben durván markolászta a nõ melleit. Bellatrixnak fájdalmat okozott ugyan vele, de hát ez igazából sohasem érdekelte. A nõ pedig örült, hogy vele lehet, hogy ismét érezheti a közelségét.
Miután végeztek, a mágus önelégült vigyorral húzta fel a nadrágját.
– Nem is érdekel, miképp éledtem újjá? Hogy hogyan sikerült visszatérnem? – Majd kéretlenül is folytatta. – Nos, mivel voltál szíves börtönbe juttatni magad, így nem számíthattam a segítségedre, pedig te tudtad a titkomat, ugyebár… Nálad volt az egyik horcruxom, ennek ellenére mégse tettél semmit se…
A nõ mentegetõzött.– De hát, mit tehettem volna? Nem tudtam, mi a feladatom, kétségbe voltam esve, de mindvégig kerestelek! Rodolphus–szal mindent felkutattunk utánad! Ha legalább valamilyen jelet kaptunk volna…
– Buta kislány – simogatta meg Bellatrix könnyes arcát gyengéden Voldemort. – Sajnos nem volt idõm ilyesmire. Engem is váratlanul ért, ami történt…
– Micsoda?
A Nagyúr arcizmai megvonaglottak, szemei szikráztak, keze ökölbe szorult.
– Azok a nyavalyás Potterék tehetnek az egészrõl! Az a koszos sárvérû Lily! – A mágus mélyeket lélegzett, és lassan megnyugodott. – De hiszen az a lényeg, hogy visszatértem, nem? Hamarosan bosszút állok azon a komisz kis lurkón, csak elõbb meg kell szereznem a jóslatot… – Ekkor hirtelen a nõre nézett. – Bella, volnál szíves elhozni nekem? Mindennél jobban vágyom rá…
– Mindennél jobban? – kérdezte kiábrándult hangon Bellatrix. Még nála is jobban? Amúgy meg mi a fenének az a jóslat? Mi olyan különleges abban a gyerekben? Az anyja, az régen talán hordozott veszélyt rájuk nézve, na de egy kisfiú? A nõ halott, az a srác tán kisiskolás.
– A füleden ülsz? Jól hallottad, mindennél jobban! És ne becsüld le a Pottereket! Látod, én is megtettem egyszer, és milyen csúnyán végzõdött!Bellatrix együttérzõen nézett rá.
– Ugyan, Nagyúr, a világért sem akarnálak kritizálni, de nem lehet, hogy az a fiú csak egy egyszerû gyerek, és teljesen ártalmatlan? Persze, ha végezni akarsz vele, én nem tartalak vissza, de minek ehhez a jóslat megszerzése, ráadásul egy olyan szigorúan õrzött helyrõl…? Nem túlzás ez?
– Mit tudsz te errõl, szerencsétlen? – A lány érezte, hogy túl messzire merészkedett. – Takarodj a szemem elõl! Reggelig ne is lássalak!
Bella kénytelen–kelletlen bevonszolta magát a fürdõszobába, és magára nyitotta a zuhanyt. Teltek–múltak a percek, de egyszerûen nem tudott betelni a meleg víz gyengéd simogatásával.
Egyszerre félrerántották a zuhanyfüggönyt, és Rodolphus tuszakolta be magát a szûk kabinba.
– Húzódj arrébb, nem férek el! – morogta, és beterpeszkedett Bellatrix mellé.
– Hosszú idõ elteltével végre meleg vízhez jutok, és te még ezt is elvennéd tõlem? – förmedt rá a nõ mérgesen.
Rodolphus hátat fordított neki, és csontos ülepével helyezkedni kezdett.
– Mi bajod? Nem tudsz várni? – mérgelõdött Bella.
A férfi felé fordult, és Bellatrix elhûlten vette észre, hogy a férje sír.
– Mi baj? Mi történt?
– Á, semmi, csak épp annyi, hogy a feleségem egy szajha.
A nõ ereiben meghûlt a vér.
– Megcsaltál, vagy tagadod? – ordította Rodolphus magából kikelve.
Hogy jöhetett rá? Hiszen itthon se volt! Vagy talán kileste õket az imént?
– Mire gondolsz? – kérdezte végül remegõ hangon.
– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád! – Roddy hangja sírósan szólt, lehelletén erõsen érzõdött a sárkánynyál–pálinka szaga.
– Te ittál?
– Ne tereld el a szót! – fröcsögte a férfi. – Lefeküdtél egy börtönõrrel az Azkabanban!
Bellatrix szívérõl nagy kõ esett le.
– Az nem úgy volt! Engedd, hogy megmagyarázzam!
– És ez még nem minden! Azt is tudom ám, hogy teherbe estél tõle! Mondd meg az igazat, így volt?
– Igen, de nem én akartam vele lenni… Megerõszakolt!
– Persze, és én ezt el is higgyem?
– Ami azt illeti, igencsak jól tennéd! Máskülönben miért zárták volna az Azkabanba? A megkínzásomat követõen neki kellett volna rám vigyáznia, de nem tette, helyette inkább elszórakozott velem, és esküszöm, nem voltam magamnál, nem tudtam az egészrõl!
– És a gyerek? Minek ragaszkodtál annyira a fattyúhoz? Le akartál lépni vele, igaz?
– Nem, csak… Te ezt nem értheted!– Mert én semmit sem érthetek, ugye?
– Minek magyarázkodjak neked? Semmi értelme. Nem érdekel a véleményed! Higgy, amit akarsz!
Bellatrix kikapta férje kezébõl a szivacsot, és dühösen kezdte el ledörgölni magáról a koszréteget.
– És mi történt végül a kölyköddel? – kérdezte a férfi gúnyoros mosolyra húzva a száját.
– Elvetéltem. Beadtak nekem valamit, amitõl elment a kislány… – A nõ ajka megrándult.
Rodolphus nem felelt, de az arcáról elégedettség tükrözõdött.
– Nem mondasz semmit? – kérdezte Bellatrix halkan.
– Mit kellene mondanom? – vont vállat a férfi, és szappanozni kezdte magát. – Megérdemelted. Egy ilyennek nem való gyerek.
Az asszony ágyékon rúgta a férjét, aki erre felordított, és térdre rogyott a szûk fülkében.
– Ne merészelj ilyen hangon beszélni velem! – sziszegte a férfi szenvedõ arcába Bella, majd bal lábával kilépett a zuhanyzóból.
– Kinek hiszed magad, te némber? – hallotta a háta mögül, majd éles fájdalom hasított a jobb vádlijába.
Hátranézett a válla fölött, és meglátta Roddy–t, amint éppen a lábszárába harap.
– Aú! Rodolphus, ne! Ez nagyon fáj! – A vér bugyogva serkent ki a vádlijából.
A férfi szemmel láthatóan semmi hajlandóságot sem mutatott a harapdálás abbahagyására.
– Elment az eszed? Miért csinálod ezt? – Bellatrix kimeredt szemekkel, hitetlenkedve bámult le a férjére. Aztán gyorsan belátta, hogy hiába is beszél neki. Két kézzel belekapaszkodott a zuhanyfüggöny tartóvasába, majd bal lábával elrugaszkodott a földtõl, és homlokon rúgta Rodolphust.
A férfi feje hatalmasat kondulva nekivágódott a csempének. Roddy fenékre ült, és némán tátogni kezdett. A zuhany vize gyorsan lemosta a szájáról felesége vérét.
Bellatrix rémülten nézett le rá. Még sosem látta õt ennyire kivetkõzni magából. Miután elengedte a vasat, Bella két lábra állt. A jobb erõsen vérzett, a seb körül tisztán látszódott Rodolphus hiányos fogsorának lenyomata.
A nõ elszorította egy törülközõvel, majd a szobájába bicegett, és magára zárta az ajtót.
Végre a saját ágyában alhatott. De régen vágyott már erre, teljesen elszokott ettõl az érzéstõl! El bírt volna henyélni itt több hétig is, ápolgatván gyógyuló sebeit, de másnap már hajnalban a konyhában robotolt, hogy finom reggelit üthessen össze a Nagyúrnak.
Voldemort azonban nem akart enni. Azt bizonygatta, hogy Bellatrix legyengült szervezetének most nagyobb szüksége van az ételre, mint az övének. A nõ nem tehetett mást, kénytelen volt maga elfogyasztani a reggelit, mint ahogyan a tízórait, az ebédet, az uzsonnát és a vacsorát is. Így ment ez nap nap után.
A nõnek sok pihenésre volt szüksége a gyógyuláshoz, amit igazából nem is bánt, csak egy idõ után, amikor már elég erõsnek érezte magát a harchoz, akkor érezte feleslegesnek magát, hiszen Voldemort még mindig nem engedte bevetésre.
De hát, miért? Õ már úgy érezte, meggyógyult, mire kellett még várnia? Annyira mégse fontos hát az a híres jóslat? Rodolphus már rég munkába állhatott, neki akkor miért nem lehet? Vagy rá már nincs is szükség? Nyilván nélküle is jól elboldogulnak.
Telt–múlt az idõ, Bellatrix minden nap megkérdezte urát a jóslatról szóló tervrõl. A Nagyúr általában csak annyit mondott neki, hogy várjon türelemmel.
Egy nap aztán a mágus hívatta õt, és néhány másik halálfalót.
– Harry Potter jóslatát kell tehát megszereznetek a Misztériumügyi Fõosztályról. Az akciót Lucius Malfoy vezeti… – jelentette be az egybegyûlteknek Voldemort.
– Elnézést, Nagyúr, de nem értettem jól… – szólt közbe Bella.
– Pedig nagyon is jól hallottad, Bellatrix! – szólt fagyosan a mágus. – Nagyon fontos, hogy a Potter–gyerek is jelen legyen, mert egyedül csak õ tudja magához venni a jóslatot. A ti dolgotok annyi lesz, hogy miután kézbe vette, elvegyétek tõle, és elhozzátok azt nekem. A tervben igen fontos szerepet fog játszani egy bizonyos házimanó, akit Lestrange–ék jól ismernek. Egy darabig eltartott ugyan, amíg sikerült meggyõznünk róla, hogy támogassa ügyünket, de amint meghallotta gazdája, Sirius Black nevét, menten beleegyezett a dologba. Így, gondolom az is világos, hogy az a másik Black is fontos szerepet fog játszani a tervben. Ha a Potter–kölyökkel elhitetjük, hogy a keresztapját foglyul ejtettük, és kínozzuk, menten odatolja majd a sebhelyes arcocskáját. Ti, akik most itt vagytok, – nézett végig a maszkos fekete talárosokon – ti vesztek részt a küldetésben.
– Nem okozunk csalódást neked, Nagyúr! – mondta fennhangon a többiekkel együtt Bella, de gondolatai összezavarodtak.
„Most akkor hogy is van ez? Az a bájgúnár Lucius fog parancsolgatni neki?”
– Ajánlom, ne okozzatok csalódást! – mérte végig õket baljósan Voldemort. – Ez egyfajta próbatétel is a számotokra, nem hibázhattok! Aki netán mégis akadályozni meri a sikerünket, az az életével fizet érte!
Bellatrix nagyon várta már a küldetést. Ugyan nem teljesen, de nagyjából már kipihente az Azkabant, és Rodolphus megzakkanását. Újult erõvel állhatott neki a bosszúállásnak mindazokon, akik börtönbe juttatták, és szerencsére nem kellett túl sokáig várnia.
Mire Voldemort elküldte Harry Potternek a hamis látomást, addigra a halálfalók mind elfoglalták helyüket a Minisztérium sötét folyosóinak labirintusában.
Potter most már bármelyik pillanatban felbukkanhatott. A halálfalók feszülten, mámoros izgalommal várták, hogy meginduljon az események láncolata. Mint mikor az iskolában felelni készül a jó tanuló, aki mindig mindent tud, õk is olyannyira mestereik szakmájuknak, a gyilkolásnak, a kínzásoknak, a sötét varázslatoknak és praktikáknak, a varázspálcával való küzdésnek. A Potter–kölyöknek semmi esélye ellenük.
– Sirius! Sirius! – harsant egy hang valahonnan a sötétbõl. Eltökélt hang, de tele félelemmel. Bella úgy vélte, ez így helyes. Jobban is teszi, ha fél tõlük.
Néha ki–kilesett a polc mögül, hogy végre megnézhesse magának azt a híres–nevezetes Harry Pottert. A sötétben nem sokat látott, világosságot meg nem gyújthatott.
De hát, hogyan is lehetne komolyan venni egy tizenöt éves gyereket? Hisz az ilyennek elég lesz egy kis irgum–burgum, és máris átadja nekik a jóslatot. Igazából a miatt kezdett el aggódni, nehogy a többiek vigyék túlzásba a dolgot, elvégre itt valójában csak egy gyerekrõl van szó.
Vagy mégse? Nem több lépés hangját hallja?
A Potter–kölyök nincs egyedül! Mások is jöttek vele. És nem sokkal késõbb fel is bukkantak. Elõvigyázatlanul fényt gyújtottak – ilyen súlyos hibát egy vérbeli halálfaló nem követett volna el. Most meglakolnak, csúnyán megfizetnek a hibájukért, azt is megbánják, hogy megszülettek, különösen a Potter–fiú, és hát a többiek is megkeserü…
Ekkor pillantotta meg köztük Neville–t, és minden erõ kiszállt a tagjaiból.
Miért pont õ? Miért nem tudott otthon maradni, miért nem vetette másfelé a sors?A srác nem változott túl sokat, simán rá lehetett ismerni. Igaz, megnyúlt, megkamaszodott, de számára pont olyan aranyos volt, mint annak idején. Bella szívében megint feléledt a vágy, hogy a magáénak tudhassa. Arra gondolt, újra megtenné azt a szüleivel csak azért, hogy saját gyerekeként magához vehesse. Õ bármikor szívesen befogadná. Biztos rettenetes lehetett neki azzal a vénasszonnyal felnõni, anya és apa nélkül…
Bár Rodolphust már nem tartotta alkalmasnak bármiféle családi szerepkör betöltésére, azért õ egyedül is megadhatná Neville–nek mindazt, amit gyerekkora óta nélkülöznie kellett.
Nem lényeges, mi volt régen! – térítette észhez magát. Az számít, ami most történik. Látta, ahogy a Potter–gyerek leemel valamit az egyik polcról. Pálcáját görcsösen megmarkolva, izmait megfeszítve készült a támadásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése