Fejezetcím: Az éltető ítélet
Szereplõk: Sirius Black, Voldemort, Neville Longbottom, Bellatrix Black/Lestrange, más szereplő, saját szereplõ, Ifj. Barty Kupor, Rabastan Lestrange, Rodolphus Lestrange
Jellemzõk: Általános, Dráma, Sötét, Akció/Kaland, Horror, Angst, Hurt/Comfort
Osztályozás: 14
Figyelmeztetések: Kínzás
Leírás: Bellatrix és társai megkapják Cornelius vádjait, és a Longbottom-ügyben zajló ítéletet. Eddig ez az első valós Hp jelenet ;)
Kivágódott az ajtó, és két auror rontott be a cellába. Az ifjú Kupor már majdnem támadásba lendült, de harci kedvét gyorsan letörte a rendfenntartók mögött belebbenõ tépett, fekete csuklyás entitás.
- Oldozd el õket, Phil! – utasította az idõsebbik auror a fiatalabbat.
A tejfölösszájú újonc kicsit ügyetlenkedve kioldozta a halálfalók láncait, majd mellét kidüllesztve fordult feljebbvalójához.
- Feladat teljesítve, Jay!
A vén róka szemeit az égnek emelte, majd fejét ingatva a dementor felé fordult.
- Vidd õket!
Az kinyújtotta aszott kezét, és kifelé mutatott az ajtón. Bella elgondolkodott azon, vajon lenne-e értelme az ellenállásnak, de aztán arra jutott, hogy pálca nélkül, a végletekig elcsigázva nincs sansza a sikerre.
Kilépett hát a cellaajtón, fejével intve társainak, hogy kövessék. Azok vonakodva bár, de engedelmeskedtek.
A dementor egybõl a Mágiaügyi Törvényszékre kísérte a halálfalókat.
Ott egyenként leültették õket egy-egy vasszékre, kezeiket a karfához láncolták, majd negyed óráig hozzájuk sem szóltak. Az ifjú Kupor tûrte ezt a legnehezebben. Pillantása riadtan rebbent ide-oda a teremben, és néhány másodperc alatt lucskosra izzadta viseltes ingét.
Egyszer csak kinyílt a terem nagy faajtaja, és beléptek rajta a bírák.
Barty tekintete az anyjára, és az apjára tapadt, de õk rá sem nézve vonultak végig a termen, és pont vele szemben foglaltak helyet a pulpituson. A fiatal halálfaló szalmaszõke haja idegességében az égnek meredt, arcának izmai rángatózni kezdtek.
Rabastan szenvtelenül ült a székében, és végig azon morfondírozott, mi lenne, ha Bellára kenne mindent, akkor vajon megúszná-e ezt az egészet?
Rodolphus idegesen forgatta véreres szemeit, és egyfolytában sebes szája szélét nyalogatta. Mindent megadott volna két nyelet sárkány-nyál pálinkáért.
A fõhelyen, a fõbûnös helyén Bellatrix ült. Kezdetben unottan, érdeklõdés nélkül nézegette a megjelent tömeget, de amikor észrevette, hogy Neville, és annak nagymamája is jelen vannak a meghallgatáson, egybõl felélénkült. Büszkén kihúzta magát székében, mintha csak királyi trónon ülne, hadd lássa Neville, hogy kivel vetette össze a sorsa!
Az idõsebbik Kupor lopva fiára pillantott, majd felállt, és belekezdett mondandójába.
- Azért kellett megjelenniük a Mágiai Törvényszék elõtt – szólt zengõ, érces hangon a vádlottakhoz fordulva - hogy ítéletet hozzunk az önök által elkövetett iszonyú bûn…
- Apám! – hebegte Barty. – Apám, kérlek…
- …szóval, egy olyan bûn miatt, amelyhez foghatóról kevesen hallhattunk ebben a teremben – folytatta fia hangját túlharsogva az idõsebbik Kupor. – Meghallgattuk a terhelõ vallomásokat, és ezek alapján arra jutottunk, hogy…
Bellatrix elõl a semmibe úsztak el a szavak. Egyfolytában csak Neville-t figyelte. Nem vette észre, hogy a fiú nagyanyja rá szegezi gyûlölettel teli pillantását.
- A vád maguk ellen nem más – folytatta a fõbíró - mint hogy foglyul ejtették, és a Cruciatus-átokkal megkínozták Frank Longbottom aurort, abban a hiszemben, hogy a sértett ismeri bukott vezérük, a Sötét Nagyúr jelenlegi tartózkodási helyét…
- Apám, én nem csináltam semmit! – kiabálta kétségbeesetten Barty. – Esküszöm, ártatlan vagyok! Ne küldj vissza a dementorokhoz, kérlek!
- Vádoljuk magukat továbbá azzal, hogy Cruciatus-átoknak vetették alá Frank Longbottom feleségét, így próbálva vallomásra bírni az aurort. Tervük az volt, hogy megkeresik, és újra hatalomra segítik vezérüket, akinek a nevében feltehetõleg már korábban is gaztettek garmadáját követték el. Kérem az esküdteket, hogy a legszigorúbb büntetést mérjék eme megátalkodott…
- Anya! Anya, ne engedd! Anya, hidd el, én ártatlan vagyok! Nem csináltam semmit!
Bellatrix undorában a padlóra köpött. Õ mindvégig megbízott Bartyban, hogyan ismerhette ennyire félre? Ez csak egy hülye kölyök, aki itt, mindenki elõtt hisztizik a felmentéséért, szánalmas…
- Kérem az esküdteket, hogy emeljék fel kezüket, ha egyetértenek velem abban, hogy bûneikért a vádlottak életfogytiglan tartó azkabani fogságot kapjanak!
A jobb oldalon ülõ boszorkányok, és varázslók egy emberként emelték a magasba kezüket. A hallgatóság tapsolni kezdett, az arcokról lerítt a gyûlölet, és a sötét elégtétel érzete.
- Ne! Anya, ne! Nem csináltam semmit, nem is tudtam az egészrõl!
Két dementor ereszkedett alá a terembe. Az idõsebbik Kupor fázósan húzta össze magán sötét talárját.
Két auror sorban leoldotta az elítéltek láncait. Bella felállt székébõl, és fennhangon így szólt:
- Kupor! Eljön a nap, amikor a Sötét Nagyúr visszatér! Küldjön csak minket az Azkabanba, mi kivárjuk az idõt! A Nagyúr visszanyeri hatalmát, eljön értünk, és megjutalmaz minket, magát pedig csúnyán megbünteti!
Ezután felszegett fejjel elindult a dementorok után. Gyûlölködõ moraj követte.
Még hallotta Barty virnyákoló hangjának foszlányait, de amint visszakerült az Azkabanba, néma csend vette körül.
A dementor külön választotta a többiektõl, és a börtön épületének legfelsõ szintjére vezette, ahová csak a legelvetemültebb gyilkosokat zárták. Ahogy haladt el sorra a cellák elõtt, az egyikben mintha Siriust látta volna.
Újdonsült szálláshelye viszonylag tágas, de penésszel gazdagon bevont, nedves helynek bizonyult.
Az egyik õrtõl kapott egy fekete-fehér csíkos rabruhát, ezt kellett viselnie. Még odalenn, az elosztónál átöltözött, az õrök szeme elõtt, és ezt a rendfenntartók nagyra értékelték, és meg is hálálták némi információval.
- Hálás lehetnél, amiért Augusta Longbottom eltussolta neked ezt a gyerekrablásos dolgot! – mondta neki az egyik, sebhelyes arcú férfi.
- Miért tett volna ilyet? – kérdezte meglepetten Bella, miközben próbált belebújni túlméretezett rabruhájába.
- A gyereke miatt. Az ítéleten amúgy sem változtathat, akkor meg mi marad a számára? A bosszú, meg a fájdalmas emlék. Szerintem csak nem akarta, hogy az unokája ezzel a tudattal cseperedjen fel. De ne aggódj, majd mi elintézzük, hogy te sose felejtsd el azt, mit tettél! És még egy jó tanács: vigyázz a rabruhácskádra, hisz legközelebb jövõ karácsonykor kapsz tisztát! – röhögött az õr, majd Bellatrix régi ruháival a kezében távozott.
Bellatrix undorodva bámult utána, és ugyanígy nézett végig késõbb a celláján is. Mindenütt penész és moha, ágynak pedig egy újabb kemény fapad. Ezen kellene aludnia?
Ruhája anyaga durva volt, akár egy zsák, rövid idõ alatt sebesre is dörzsölte a bõrét. A cellában igen hideg volt, kb. 12 fok, talán a dementorok miatt. Ablak nem volt, de a sarokban felfedezett egy kopott, fehér zománcozású bilit.
Leheveredett a padra, majd hanyatt feküdt, két kezét a feje alá tette, és a mennyezetre meredt.
„Nem, õt aztán nem törik meg! Voldemort úgyis hamarosan kiszabadítja, és leszámol ezekkel a szerencsétlenekkel…”
De rá kellett jönnie, hogy ez még odébb van.
Amikor épp dolgát végezte a földön guggolva, és aztán nem tudta mivel letakarni az ágytálat, rátört a hányinger, és a Nagyúr személye egybõl hátrébb szorult gondolataiban.
Szerencséjére délután egy torz manó elvitte az ágytálat, és estefelé az is kiderült, hogy nem hagyják éhen-szomjan meghalni. Kapott egy tál gyanús kinézetû és szagú fõzeléket némi kenyérrel, no meg egy vödör vizet, ami egyaránt szolgált mosakodásra, és innivalóként.
Az ételt egy magas, mogorva arcú õr hozta be neki, õt követte az ápolatlan manó a vízzel.
- Szerintem egyél – mondta Bellának a férfi, amikor látta, hogy a nõ makacsul eltolja magától az ételt. – Bár lehet, hogy Bûzös beleköpött, de az is lehet, hogy nem, neked viszont szükséged lesz az erõdre, ha el akarod kerülni az itteni betegségeket.
- Ne szólj bele! – morogta mérgesen a lány.
- Csak egy jó tanács volt. A többiek már rég befalták az adagjukat. A drága férjed kis híján leharapta az ujjamat.
Bellatrix keserûen elmosolyodott Rodolphus nevének említésén.
- Na, ez az! Jó látni, hogy mosolyogsz, sokkal szebb vagy így.
Bella felvonta a szemöldökét.
- Megpróbálhatom elrendezni, hogy kapj valami fedõfélét a budira, de ehhez kedvesnek kell lenned hozzám!
- Aha, értem! – Bellatrix figyelme a fõzelék felé fordult. Belekanalazott, az orra elé emelte, beleszagolt, de sehogy sem tudta eldönteni, mibõl is készülhetett.
- Nézd, én megértem a helyzetedet! Ebben a börtönben élni, mint nõ… Nem lesz könnyû ilyen körülmények között – Az õr megtörölte izzadt homlokát. – Ezek a barbárok legalább az alsónemûidet meghagyhatták volna…
Bella a szájához közelítette a gyanús állagú matériát, és a manónyál gondolatát agyának egyik hátsó rekeszébe számûzve belekóstolt az ételbe. Rosszabbra számított, bár továbbre is rejtély maradt elõtte, mibõl is készülhetett.
- Biztos nem lesz majd kényelmes azon a padon aludni, és a patkányok, ugye…
- Segíteni akarsz? Igen? – veszítette el a türelmét a lány. - Akkor juttass ki innen! Nem lenne ilyen gondod, ha itt sem lennék. Különben is, miért mondod el ezeket nekem? Képzeld, elég jó a képzelõerõm!
A férfi sértõdöttnek tûnt.
- Csak meglepett, hogy egy nõ szigorúan õrzött rabbá válik. Kíváncsi lettem, mert hallottam hírét, hogy miket tettél, de ez akkor is kegyetlenség, nem vagy olyan állapotban, hogy…
- Nem kell engem sajnálni! Hagyj békén! – Azzal Bella nekilátott bekanalazni a vacsoráját.
- Te tudod, de ezt azért itt hagyom neked! – A férfi egy kis takarót húzott elõ az inge alól.
Pamut anyag volt, finom szabású. Bellatrix megvárta, amíg az õr, és a kicsi gnóm távoznak, csak az után ölelte magához gyengéden a takarót, a finom szövetet az arcához érintve.
Az ajtó hirtelen újra kinyílt. Az õr ezúttal egyedül tért vissza. Bella elkapta arcától a takarót, és bosszúsan maga mögé dobta.
- Ja, még annyit mondanék, hogy számos tiltott módszert alkalmaznak itt a foglyok idejének tartalmas kitöltése érdekében. Varázslattal történõ kínzásokat, legilimenciát, bevont bájitalokat, kísérletezéseket, õsi mugli módszereket és eszközöket. Az a céljuk, hogy meggyengítsenek, és hogy elõbb-utóbb meghalj. De szólj, ha bármi miatt fájdalmaid lennének! Bármilyen hihetetlen, de itt orvosi szoba is van, bár szinte sohasem használják.
- Nem kértem idegenvezetést! – vetette oda Bella megvetõen. Még mindig mérges volt, amiért a férfi rajtakapta az elõbb a takaróval.
- Egyszer még hálás leszel ezért – mondta búcsúzóul az õr, majd távozott.
Bellatrix hamar rájött arra, hogy a férfi egyáltalán nem túlzott a megpróbáltatásokat illetõen. A lányt csak kétszer látogatták meg a dementorok, de õ ennyitõl is leamortizálódott. A haja csimbókokban lógott a vállára, a fogaira lassan ráülepedett a sárga lepedék.
A neki takarót adó férfit azóta sem látta, helyette a sebhelyes arcú volt szolgálatban.
A dementorok közelsége amúgy is olyan érzéseket váltott ki belõle, amilyeneket már rég nem érzett. Eszébe jutottak azok az események, amelyek még annak idején a csatornában történtek vele. Minden rossz, és semmi jó.
És a legborzasztóbb az volt a számára, hogy továbbra sem szabadult a rémálmoktól. Nem merte lehunyni a szemét, mert amikor véletlenül elszenderedett, rögtön arról álmodott, hogy meghalnak a gyerekei.És ez a tudat nem hagyta nyugodni.
Egyfolytában küzdenie kellett a rémképekkel, valamint azzal, hogy egyre inkább meginog a Nagyúr visszatérésébe vetett hite. Mikor jön már érte? Ez is valami bûntetés lenne? Mintha megint Aurora Whittener ejtette volna foglyul. De most miért nem jön érte a hõs megmentõ? Még csak bébi dementorok sincsenek…
A sebhelyes arcú többször is leskelõdött utána a kukucskálón keresztül, és közben ki tudja, mit csinált magával az ajtón kívül… Bellatrix nem is akarta tudni.
Az õr egyre többször kapta azon Bellát, hogy sír álmában, vinnyog, fetreng a földön, és egy idõ után már nem is leskelõdött utána, biztosan megutálta.
Egy nap aztán nyílt az ajtó, és végre a takarót neki adó õr lépett be Bella szokásos ételadagjával.
De a tálca azon mód ki is esett a kezébõl.
Az egész cellát vér borította. A padot, a köves padlót, de még a takarót is, amit úgy egy hete adhatott Bellatrixnak. A lány maga is vérben úszva hevert a földön.
- Bellatrix, hallasz engem? Mi történt? – bökte meg óvatosan a halkan nyöszörgõ testét. – Mit csináltál magaddal? A lány hirtelen mozdulattal ragadta meg a kart, majd egyre erõsebben kezdte szorítani.
- Aú, mit mûvelsz? – szisszent fel kínjában az õr.
- Fáj! – nyöszörögte a nõ.
- Mi történt, megsebesültél? Bántott valaki?
Bella megrázta a fejét.
- Akkor mégis mi történt? – rémüldözött a férfi. – Mondd el, hol fáj?
- A hátam, a hasam, a fejem, aú! – nyögte a nõ.
- De mi ez a sok vér? Ki tette ezt?
- Én voltam.
- Miért? Mrs. Lestrange, az öngyilkosság nem megoldás!
- Nem akartam, én… vérzek…
- Mármint úgy? – pironkodott a férfi.
- I… igen.
- Azonnal el kell rendelni itt egy cellatakarítást, ez így nem mehet tovább! – lépett hátra ijedten az õr.
- A takaró… olyan lett… - sírta a nõ nagy keservesen.
- Nyugalom, segítek! – A férfi elõkapta a pálcáját, és elkiáltotta magát - Suvickus! – Hirtelenjében minden olyan tiszta lett, mint talán még soha.
- Köszönöm! – mondta a hálától könnyezve Bellatrix.
Odakinn hangosan felhördült egy dementor, a következõ pillanatban pedig már ott is lebegett az ajtónyílásban.
A csuklyás fej lenézett az õrre, le a kezében tartott varázspálcára. A férfi keze remegni kezdett, és elcsukló hangon kezdett el magyarázkodni:
- Elnézést a pálcahasználatért, tudom, tilos használni a börtön területén belül, de vészhelyzet volt, és…
A félelmetes jelenés villámgyorsan belibbent a helyiségbe, és máris Bella elõtt termett.
A dementorcsók váratlanul érte a lányt.
- Nem, ne csináld! Nem tett semmi rosszat! – De a férfi aztán beszélhetett!
Bella arca eltorzult a hirtelen rátörõ fájdalomtól. Elméjébõl szivárogni kezdtek a boldogító gondolatok.
- Hagyd abba, megölöd!
Bella tudata kezdett elhomályosulni. Hívta õt a békés feketeség, a csendes enyészet. Tudatának utolsó szikrájával még érzékelte a hirtelen felharsanó kiáltást.
-Expecto patro…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése