Hetvenharmadik fejezet - Azkaban

Cím: Hős a sötétben
Fejezetcím: Azkaban
Szereplõk: Voldemort, Neville Longbottom, Bellatrix Black/Lestrange, Narcissa Black/Malfoy, más szereplő, saját szereplõ, Frank Longbottom, Ifj. Barty Kupor
Jellemzõk: Dráma, Sötét, Angst, Hurt/Comfort
Osztályozás: 14
Figyelmeztetések: Kínzás, Durva nyelvezet
Leírás: Kiderül, mi lesz a vége a Longbottom-akciónak.

 

 

Az aurorok megakadályozták a halálfalók számára a kijutást. Minden ajtót, ablakot eltorlaszoltak, és a fekete köpenyesek hiába is szórták rájuk átkaikat, a rendvédelmi sereg erõsebbnek bizonyult náluk.

Bõ negyed óra múlva már mindhárom férfi halálfaló lefegyverezve hevert a Longbottom-ház hûvös padlóján.

Rodolphust és Rabastant mozdulatlanná dermesztetve cipelték ki a házból, az egyfolytában üvöltözõ Barty Kuport pedig lebegtetõ bûbájjal mozgatták tova a helyszínrõl.

Ahogy kiértek velük az épületbõl, fájdalmas nõi kiáltás hallatszott, majd nem sokkal késõbb egy öregasszony tûnt fel a bejáratnál.

Odabent addigra már csak Bellatrix maradt talpon. Ádázul küzdött az aurorokkal, de érezte, hogy ereje egyre inkább elhagyja.

Harc közben görcsösen szorította magához a kis Neville testét, de egyszerûen képtelen volt megszökni vele.

Az õrök hamarosan sarokba szorították, majd egyszerre vetették rá magukat. A fiút kitépték a karjaiból, õt magát pedig a földre teperték, pálcáját kicsavarták a kezébõl.

- Frank! Neville! – hallatszott Augusta hangja az ajtónyílásból. – Engedjenek már be, maguk szerencsétlenek! – méltatlankodott, majd berontott a szobába. - Mi a fene történt itt? – A kövér asszonyság szemei elkerekedtek a döbbenettõl.

Frank Longbottom úgy mászott elõ az asztal alól akár egy óriási fehér féreg.

- Jó a keksz! – fordult az anyjához vigyorogva, miközben öklével felé hadonászott.

A nõ megtörölte a szemeit, majd Bella felé fordult.

- Gondoskodom róla, hogy ezért életed végéig az Azkabanban rohadj, te lelketlen ribanc! – vicsorogta feléje ádáz gyûlölettel.

- Adjátok vissza a kicsit! – motyogta maga elé a halálfaló nõ szomorúan. – Õ már hozzám tartozik!

Egy férfi bicegett be az ajtón. Az aurorok ijedten nyitottak utat neki, ügyelve arra, hogy az ijesztõ alak semmiképpen se érhessen hozzájuk.

Bella szája kiszáradt a baljós férfi láttán. Nagyot nyelt, és keze remegni kezdett.

- Rémszem! A legjobbkor jössz. Nézd, mit csinált ez a lotyó a fiammal! – fogadta a jövevényt Augusta panaszos hangon.

Frank hirtelen Mordonhoz lépett.

Egyik kezében egy tojást tartott, amelyet isten tudja, honnan szerzett. A rettegett aurorra nézett, felmutatta neki a tojást, és így szólt:

- Ez az agyad.

- Vigyétek innen! – utasította beosztottjait ingerülten Rémszem. – El vele a Szent Mungóba!

- És ez az agyad házasság utá… - folytatta volna Frank, de már nem maradt ideje befejezni a mondatot, mert addigra elvezették az aurorok.

Mordon Bellához lépett.

- Minõ meglepetés! Már csak te hiányoztál a gyûjteményembõl, Lestrange!

Bellatrix belenézett az eszelõsen forgó mûszembe, és érezte, hogy minden elveszett.

- Vigyétek a szemem elõl! Az Azkabanba vele!

- Ott akarok lenni, amikor megkapja a dementorcsókot! – jelentette ki határozottan Augusta.

- Felõlem… - Az auror megvonta a vállát, majd odalépett Bellához, és arcon rúgta.

Bellatrix egybõl elveszítette az eszméletét, és így már nem is érzékelte ahogy Augusta lehajol hozzá, majd egy éles késsel elkezdi levagdosni dús hajfürtjeit.

Jóval késõbb egy sötét helyen tért magához. Mezítelen talpán érezte a földön növõ nyirkos penészgombák csúszósságát. Az ablaktalan kõfalak hideget árasztottak, a mennyezetrõl hideg víz csöpögött kopasz fejbõrére.

Mozogni próbált, de alig tudott. Úgy vélte, kikötözték, és valóban, mindkét csuklóját erõs lánc béklyózta meg.

A kis cellában sötét volt, sûrû félhomály. Tépett ruhájában egyszerre vacogni kezdett.

Mindenfelõl keserû nyögdécselések, elhaló üvöltések, ádáz szitkozódások szûrõdtek be hozzá.

Úgy tûnt, az aurorok elmentek, és magára hagyták.

„Ááá, ez csak egy rossz álom! Olyan, mint a többi, ami mostanában kísérti. Nem, a valóság nem lehet ilyen kegyetlen! Hogy pont vele történjen meg ez az egész! Nem, ki fog jutni innen, a Nagyúr nem hagyja itt rohadni! Ki fogja szabadítani õt, segíteni fog rajta! Minden rendben lesz!” – mondogatta magának.

Hirtelen megérezte valaminek a jelenlétét. Suhogó hangot hallott a cellaajtó felõl.

„Nyugi, ez csak az õr lesz!”

De miféle õr az, akinek nem kopog a cipõje a kõpadlón, aki nem liheg izgatottan kiszolgáltatottságának látványától, aki nem röhögi ki rabságát, hanem ehelyett csak hörög, mint valami asztmás vénember?

És amint a cella ajtaja elé ér, odabenn még hûvösebb lesz, és a remény a távoli múlt minden boldog emlékfoszlányával együtt egyik percrõl a másikra a semmibe szivárog.

„Egy dementor! Igen, az õr csakis egy dementor lehet!”

Ekkor valami puha, meleg, élõ dolog ért a kezéhez gyengén, bágyadtan, mintegy véletlenül. Egy kéz!

Bellatrix ösztönösen húzódott odébb tõle.

„Nem vagyok egyedül!” – tudatosult benne a gondolat. – „Van itt még valaki, egy élõlény, talán egy sorstárs, aki szintén a kétségek hálójában evickél a börtön ezen rideg zugában.”

Összeszedte maradék bátorságát, és ezúttal õ maga próbált meg kitapogatni valamit a sötétben.

Ide-oda nyúlkált az ismeretlen feketeségben, és a közvetlen közelében rá is lelt valamire.

Elõször valamilyen pamutszerû anyagot érintett. Egy ruhát, amelyet megviselt az idõ. A szabása talárszerû volt. Igen, ez egy talár lesz! Vastag, tehát férfira készült. És a ruhadarabban ott volt a kéz, amely jelenleg egyetlen társa volt a magány e börtönében.

Egy férfi keze volt, és megremegett, ahogy a Belláé megérintette. A lány érezte a körmök ápolatlanságát, a bõr érdességét. Kié lehet? Olyan ismerõs… - tûnõdött Bellatrix.

- Ki vagy? – suttogta maga elé dobogó szívvel. Nyöszörgése olyan halkra sikeredett, hogy nem lehetett biztos abban, az ismeretlen kéz tulajdonosa meghallotta-e egyáltalán a kérdését.

- Bellatrix? – szólította meg az ismeretlen mély, morcos hangon. Bella azonnal ráismert a hang tulajdonosára.

- Roddy! Te vagy az? – kérdezte még mindig kissé bizonytalanul.

- Igen, én vagyok, és nem is egyedül. Itt vagyunk mindnyájan – Rabastan, és a Kupor-gyerek is.

Bellatrix megerõltette a szemét, és kis idõ elteltével már látta a földön fekvõ három alak homályos sziluettjét.

- Barty, Raby, de jó, hogy itt vagytok! – örült meg Bella a nem várt társaságnak.

- Bevallom, nekünk nem olyan örömteli ez a találkozás – morogta Rabastan sértõdötten. – Mondd, mire volt jó ez az egész? Börtönbe akartál juttatni minket?

- Ugyan, dehogy! – mentegetõzött Bellatrix. – Én csak a Nagyúr miatt…

- Ugyan, elég legyen már a süket dumából! Mind láttuk, hogy te nem a Nagyurat akartad, hanem azt a kölyköt! Csak azt nem értem, mi volt vele a terved?

- Semmi, tényleg! Én csak úgy gondoltam… - Bella igyekezett elrejteni elõlük az igazságot.

- El akartad rabolni, igaz? – kérdezte Rodolphus mindenféle kertelés nélkül.

Bella bólintott, bár ezt a többiek nem láthatták. Ráébredt, teljesen felesleges tovább titkolóznia a társai elõtt, elvégre joguk van megtudni, hogy miért is kerültek ide.

- Rémálmok gyötörtek – kezdte mesélni az elejérõl. – Minden este újra és újra végigéltem, hogyan halnak meg a gyerekeim. Neked nem mondhattam semmit, Roddy, elvégre nem a te gyerekeidrõl volt szó…

- Meghallgattalak volna. Lehet, hogy semmi közöm a gyerekeidhez, de hozzád azért igenis van. A feleségem vagy, ha épp elfelejtetted volna.

- És mégis honnan jött az ötlet, hogy elrabolj egy gyereket, és miért pont ezt a nyomorult kölyköt? Egyszerûen nem értem, hogyan juthatott ilyesmi az eszedbe! – értetlenkedett Rabastan dühöngve.

- Csak be akartam bizonyítani, hogy nincs rajtam átok. Meg kellett mutatnom magamnak, és a húgomnak is, hogy lehet gyerekem, és ez az egész az átokkal csak egy tévedés. Hogy végre a közelébe engedjen Dracónak… És be kellett bizonyítanom, hogy annak ellenére, hogy halálfaló vagyok, még képes vagyok gondoskodni egy gyerekrõl.

- És nekünk miért kellett hazudnod?

- Félek, ha elmondtam volna az igazságot, nem jöttetek volna velem.

- Ebben nagyon is igazad van, ez egy õrült terv volt! – ordította Bella arcába Rabastan.

- Tudom, most már én is rájöttem! De remekül bevállt volna, ha nem lágyítjátok meg a két Longbottom agyát! Nem arról volt szó, hogy csak kivallatjátok õket?

- Való igaz, egy kicsit elragadtattuk magunkat, de azért nem kéne ránk kenni a dolgot! Ezekbõl amúgy se szedtünk volna ki semmit se! Valahol természetes is, hogy így reagáltak, elvégre aurorok. De szerintem nem lett volna semmi baj, ha nem próbálsz meg lelépni a gyerekkel! – kiabált tovább Rabastan magából egyre inkább kikelve. – És nem hagysz ott minket a slamasztikában!

Bella erre már nem tudott mit felelni. Ha elmondja az igazat, valószínûleg tovább folytatódik a vita, és õ már nem akart többet hazudni.

- Azt nem értem, miért pont a Longbottom-gyereket akartad elrabolni? – kérdezte Rodolphus, csak hogy megtörje a beálló kínos csöndet. - Mi olyan különleges abban a kölyökben?

- Elárulom nektek, ha végighallgattok.

Rodolphus megnyalta a szája szélét, Rabastan dühösen belevágott a falba. Barty addig még egy árva szót sem szólt.

- Legutóbb, amikor felriadtam álmomból, elmentem sétálni az esõben. Épp Longbottomék házánál lyukadtam ki. Világos volt odabenn, és mivel az ablaktábla résnyire nyitva volt, bekukucskáltam. Nem tudom, mi ütött belém, de olyan finom szag szûrõdött ki bentrõl… Frissen sült süteményé, babaszappané. El tudod képzelni, milyen érzés volt ez nekem?

Rabastan teátrálisan a fejéhez kapott, és ide-oda ingatta busa üstökét.

- Ott ültek mindnyájan a nappaliban. Hallottam, hogy Frank romantikus programmal akar kedveskedni Alice-nak Valentín-nap alkalmából. Neville is ott gõgicsélt a lábuknál. Együtt kacagtak, és annyira boldognak tûntek… Azt gondoltam, hogy… - hüppögni kezdett.

- Arra gondoltál, hogy te miért nem lehetsz a helyükben, hogy te miért nem lehetsz ugyanolyan boldog, mint õk… – fejezte be helyette a gondolatát Rodolphus.

- Igen – helyeselt halkan Bella.

- De mi volt a mi szerepünk a tervedben? – csattant fel türelmét vesztve Rabastan.

- Egyedül nem tudtam volna elérni a célomat. Kellettetek ti is, hogy lerendezzétek a szülõket…

- Bella, ha gyereket szerettél volna, miért nem szóltál? Összehozhattunk volna egyet saját erõnkbõl is, nem kellett volna ilyesmihez folyamodnod! – szólt mellét kidüllesztve Rodolphus. – Ne feledd, soha nincs késõ! És ami történt, arról nem te tehetsz! Nem fair, ha magadat hibáztatod emiatt! Hidd el, te csodálatos anya lennél, nálad jobbat kívánni sem lehetne!

- Te tiszta hülye vagy, Bellatrix, tudsz róla? Itt volt kéznél végig az öcsém, mégis ilyesmiket csinálsz? Neked a vadidegenek gyereke jobban kellene, mint ami a drágalátos öcsém ágyékából kipattanhatna? Vagy netán arról van szó, hogy Rodolphus nem elég jó neked? Errõl van szó, ugye?

- Nem, tényleg nem, csak egyszerûen nem mondhattam el… - Bella a férjéhez fordult. - Roddy, te a piától alig voltál beszámítható, és ha néhanapján szóba hoztam elõtted a témát, a fejemhez vágtad, hogy megcsaltalak…

- Miért, nem így volt? – kérdezte gúnyosan Rabastan.

- Nem tudtam, hogy ez ennyire mélyen érint téged – dõlt kimerülten a zárkafalnak Rodolphus. – De arról nem volt szó, hogy nem akarok gyereket csinálni neked…

- Én is össze voltam zavarodva – védekezett Bellatrix. - Ha a terhességre gondoltam, máris hányingerem támadt. Valahogy a történtek ellenére nem éreztem magam késznek az anyaságra. És mégsem tudtam tovább gyerek nélkül élni. Megérted?

- Persze, hogy értem. Ennyire féltél? Érthetõ. Még nem vagy túl a történteken.

- Tényleg nem akartalak belekeverni titeket ebbe, különösen téged nem, Barty, de hát, ami történt, megtörtént…

Barty hangja hidegen, és szenvtelenül csengett a sötétségben:

- Azt mondta, hogy mindent csak a Nagyúrért tesz, nem pedig önös érdekbõl. Vagyis hazudott nekem.

- Ne haragudj, Barty, nem akartam! Nem tehettem ellene, sajnálom!

- Bánhatja is. Soha többé nem bízok meg magában! És ennyit a Nagyúrhoz való hûségérõl…

- Talán igazad van, talán tényleg jobb is így, hogy nem kerülhettem Neville közelébe… - Bella maga elé meredt a sötétbe. - Pedig nem akartam rosszat! Annyival jobb lett volna neki, mint aranyvérûnek, annyira rossz ez így, hogy ezentúl a mugliimádókkal kell lennie…

Rabastan beleverte a fejét a zárka falába. A kongó hang nem zökkentette ki Bellatrixet a gondolatmenetébõl.

- De ki tudja, lehet, hogy én még rosszabb anyja lettem volna! Igen, bizonyára így van! Nem értek én ehhez, nem tudtam volna megadni neki a megfelelõ nevelést, a kellõ szeretetet.

- Jaj, ne csináld már, kicsim! Láttam, hogy mennyire szereted. Mint kevés embert ezen a világon. Biztosíthatlak, remek anyja lettél volna, és ha kijutunk innen, esküszöm, összehozok neked egy gyereket, oké? – Rodolphus megkereste Bella kezét a sötétben, és összekulcsolta az ujjaikat.

- Köszönöm, Roddy! – mosolyodott el a lány. – És légy nyugodt, a Nagyúr hamarosan meg fog menteni minket!

- Amúgy szerintetek miért vagyunk egy cellában? – kérdezte Barty gyanakodva.

- Ez nem a végleges cellánk, csak várjuk a kihallgatást. Az dönt majd a sorsunkról – magyarázta Rabastan. – De Bellatrixnak hála, attól nem sok jót remélhetünk.

- Bízzatok a szavamban, nem sokáig leszünk itt, a Nagyúr el fog jönni értünk! – mondta Bellatrix mély meggyõzõdéssel a hangjában.

Hirtelen egy emberként némultak el. Valami különös zaj ütötte meg a fülüket. A már megszokott dementor-surrogáshoz ezúttal valami más hang is párosult fokozottan erõsödve.

Mi lehet ez? Kopogás? Kopp-kopp, kopp-kopp, így, egyenletes tempóban.

A hangok visszhangot vertek a sötét folyosón, és egyre közelebb értek.

Léptek voltak.

Emberek közelednek. Értük jönnek.

És már itt is vannak!

A dementor félreáll. Vagyis nagyobb tekintéllyel rendelkeznek, mint a börtönõr.

Hirtelen kacagás hallatszott, gonoszkodó, gúnyos, lekicsinylõ gúnyos hang.

Ki az az ember, aki ilyen jól tud mulatni a sorsukon?