Crucio! <<<<<<>>>>>> Avada Kedavra! <<<<<<>>>>>> Imperio!

Hatvankilencedik fejezet - Inferusok

Cím: Hős a sötétben
Fejezetcím: Inferusok
Szereplõk: Perselus Piton, Sirius Black, Voldemort, Bellatrix Lestrange, más szereplő
Jellemzõk: Dráma, Sötét
Osztályozás: 16
Figyelmeztetések: Szereplő halála, Kínzás
Leírás: Az élet és a halál párban járnak. Vajon képes az egyik a másik nélkül élni?
 

 
 
 



 
 
Rodolphus, amint megpillantotta zaklatott, kimerült feleségét, ráébredt, hogy soha többé nem engedheti el őt magától.

 

Nélküle, a védelme nélkül ízekre szaggatja Bella törékeny kis lelkét a könyörtelen nagyvilág.

 

Nem, kedvese egyedül életképtelen. Ennek megállapításához csak rá kell nézni csontsovány, halottsápadt arcára, remegő kezeire, amelyeket igyekszik talárja ujjaiba rejteni.

 

Rodolphus rég nem látta már ilyen rossz állapotban Bellatrixet, de ezen meglátását természetesen nem hozta a nő tudomására.

 

Azon viszont elgondolkodott, hogy Bella igazából akkor se nézett ki szebbnek, akkor se volt boldogabb, amikor még vele élt.

 

És hogy ennek mi lehetett az oka? Hogy miért nem tudtak szerelmes gerlepárként együtt élni? Talán a nő természetéből fakad, hogy senki mellett nem tud békében megférni…

 

Pedig ő aztán mindent elkövetett a boldogságukért, de ki kell mondani, az ő idegeit is eléggé lestrapálták már a Bellatrix mellett eltöltött hosszú hónapok.

 

Egy ilyen tüzes, vad teremtést nem lehet egy könnyen megszelídíteni.

 

Igazából Bellatrixszal az a legnagyobb baj, hogy túlságosan is megpróbálja elrejteni gyengeségét. Mindenki előtt megjátssza az érzéketlen halálfalót, holott ő egy nagyon is mélyen érző teremtés, akinek, másokhoz hasonlóan, nagy szüksége lenne a gyengédségre, a törődésre.

 

Bárki jöttment könnyedén félreértheti gesztusait, szeszélyeit, de ő, Rodolphus Lestrange természetesen nem! Ő aztán mindent tud a női lélek rejtelmeiről, konyít a viselkedéstudományhoz is, ezért számára felesége lelke egy nyitott könyv.

 

Éppen ez okból kifolyólag tudja olyan mélyen átérezni, mit jelentett nejének elveszítenie második kisbabáját is, dacára annak, hogy Bella azért mégis csak megcsalta őt, és hogy az a kis fattyú valaki másnak a gyereke volt…

 

Rodolphus meghúzta a belső zsebéből valahogyan előkerült flaskáját, majd megtörölte nedvedző szemeit, és elérzékenyülve gondolta végig, milyen csodaszép temetést fog szervezni a halott kicsinek, akinek ereiben egy vadidegen vére alvadozott.

 

Úgy vélte, ennyivel tartozik Bellának.

 

Aztán pedig végre lezárhatják a véres múltat, és elkezdhetnek egy új, fényesebb jövőt.

 

Bellatrix időközben kiszédelgett a kertbe, a mágiától súlyosan illatozó virágok közé.

 

Milyen irónikus, hogy épp a Voldemort szobor tövében nyugodhat békében a csöppsége!

 

Bella szorosan a kőalakhoz bújt, és közben sírva nézte a földhalomba szúrt durva fejfát, amelybe Sipor rossz helyesírással karcolta bele:

 

  

 

           Itten nyukszik Pollen...  

                                              

 

A vigasztalhatatlan nő eljátszott a gondolattal, hogy követi fiát a halálba, de aztán úgy határozott, erre bármikor sort keríthet hátralévő évei során, úgyhogy kár elsietni a dolgot.

 

Voldemort amúgy se nagyon hagyott időt neki arra, hogy feldolgozhassa a traumát, mivel egyre újabb és újabb feladatokat bízott rá. És hát, ő mi mást is tehetett volna, mint hogy összeszedi magát, és végrehajtja azokat? Nem akarta megkönnyíteni az egyre rámenősebb aurorok dolgát, ezért egyre jobban koncentrált, és mivel már egyáltalán nem érzett félelmet, egyre hatásosabban küzdött.

 

Elvégre a Nagyúr is ezt várta el tőle, nem okozhatott neki csalódást!

 

Állandóan azt hajtogatta mesterének, hogy egyre nehezebb és nehezebb feladatokat akar, és hogy minél többet. Hát meg is kapta! Bár Pollent nem törölhette ki a fejéből, de sikerült kényszeresen nem gondolnia rá.

 

A munka elvonta a figyelmét gyászáról, de ha csak egy percre is egyedül maradt, menten összeroppant. Heves zokogásba kezdett, és ezt folytatta is, amíg csak torka vérezni nem kezdett a megerőltetéstől.

 

így ment ez napról napra, és senki sem tudott róla, talán csak Rodolphus.

 

De lelki bajai ellenére a harcok során olyan precízitásra tett szert, hogy a tőbbi halálfaló félni kezdett tőle, és nemsokára már hírhedtté vált. A nevét mindenki megismerte, és megtanulta rettegni.

 

Már hajnalban talpon volt, és csak késő éjjel tért haza. Olyanná vált, akár egy robot, teljesen a munkájába temetkezett. Esténként aztán csak hánykolódott a rátörő álomképektől.

 

Egy ilyen alkalommal kopogást hallott az ablak felől.

 

Egy gyöngybagoly hozott neki levelet. A madár megtépázott tollai véresek voltak, ki tudja, milyen halálos kalandot élt túl a levegőben? Az is lehet, hogy néhány fiatal dementor kópéskodott odafenn, a felhők között, megszegve a levélszállító baglyokra vonatkozó postavédelmi-megállapodást.

 

Bella belemarkolt Rodolphus makukakészletébe, és odanyújtotta magokkal teli tenyerét a bagoly elé, de az megvetően félrefordult. Bellatrix megvonta a vállát, és ujjai közül a padlóra pörgette a napraforgó-szemeket.

 

Leoldotta a barátságtalan postás lábáról az üzenetet, nagyobb fényt gyújtott, majd olvasni kezdte a papírosra rótt sorokat.

 

„Kedves Bellatrix!

 

Hogy vagy, mi van veled? Olyan régóta nem kaptam hírt felőletek, kérlek, üzenj minél hamarabb! Sokat hallottam bátor tetteidről, gratulálok! Nagyon hiányoztok!

 

PP”

 

Bellatrix előszedett egy gyúrött pergament, és rögvest válaszolt.

 

„Kedves Piton!

 

Remekül vagyok, csak épp Nagini megölte a fiamat, Pollent. De nem nagy ügy, ne is törődj vele! Talán, ha hamarabb érdekelni kezd a sorsunk, akkor minden másképp alakult volna, de így… Kérlek, a továbbiakban hagyj engem békén, és a későbbiekben se keresd a társaságomat! Én is ehhez tartom magam, vagyis ahhoz, hogy soha többé nem akarlak látni ebben az életben! És mindazok után, amit Thomasszal tettél, örülj, ha nem török az életedre…

 

Bellatrix”

 

Éppen hogy csak elküldte a levelet, újabb madár érkezett, ezúttal egy macskabagoly. Ez volt az üzenet: 

 

„Kedves Bellatrix!

 

Most tudtam meg kémeimtől, hogy visszaköltöztél a férjedhez. Hogy van Pollen? Miért mentél el a menedékből? Kérlek, írj!

 

Sirius”

 

 

Bellatrix, pergamen hiányában a lap hátuljára kezdett el írni.

 

„Kedves Sirius!

 

Velem minden rendben, Pollen viszont halott. A Nagyúr ölette meg. De sebaj, legalább nem tartunk fel többé idegesítő szükségleteinkkel, és nyugodtan lóghatsz a hülye roxfortos barátaiddal, már nem fogunk zavarni! Kérlek, kímélj meg a részvétnyilvánítástól, nincs szükségem rá! Tessék, most már nyugodtan élhetsz társasági életet, nincs már, akiért felelősséggel tartoznál! Sok sikert a bulizáshoz!

 

Bella”

 

A nő ezek után már képtelen volt visszaaludni. Felszakadtak a régi sebhelyek.

 

De egy óra múlva felizzott karján a Sötét Jegy, így hát mennie kellett. A Minisztériumban már vártak rá.

 

- Ezúttal olyasmit mutatok nektek, amit még sosem volt alkalmatok látni! – fordult Voldemort kedvenc halálfaló tanítványaihoz. – Amennyiben nem végzitek rendesen a munkátokat, új teremtményeimet, az inferusokat fogadom bizalmamba, és szolgálatomba. Ti ugyanis mostanában túl sok hibát követtek el, kivéve persze Bellatrixet, de hát ő egy külön kategória…

 

- Köszönöm, Nagyúr! – hálálkodott Bella lángra gyúlt arccal. – De kik, vagy mik azok az inferusok?

 

- Hullák – felelte könnyedén vigyorogva a mágus, majd szélesre tárta a szomszédos helyiség ajtaját.

 

Odaátról, a sötétségből neszezés hallatszott, majd oszladozó tetemek vonszolták át magukat a küszöbön.

 

Bella tátott szájjal meredt az élőhalottakra.

 

- Mostantól rájuk is bízok feladatokat, csak hogy megkönnyítsék a munkátokat. Amint látjátok, új életre hívtam néhány egykori ellenségeteket. A sors iróniájaként mostantól muglik, és aurorok is szolgálnak engem, miként ti, mindannyian – Voldemort szemlátomást élvezettel nézte alattvalói elképedését. – Persze, némelyikőtök nélkülük is elboldogulna… – Itt sokatmondó pillantást vetett Bellára. – De a többiek jobban teszik, ha összekapják magukat, mert ha kiderül, hogy az inferusok munkamorálja jobb, mint az övék, akkor ezek után inkább halottként alkalmazom mindegyiküket!

 

Voldemort mindenkinek kiosztotta a feladatát, egyedül Bellát tartotta még fel, és állította maga mellé. Vele, a jelek szerint külön akart foglalkozni.

 

A halálfalók libasorban húztak el mellettük, földig hajolva nagy alázatukban, míg Bellatrix büszkén húzta ki magát. Megérdemelte ezt a kegyet, elvégre keményen megdolgozott érte. A többiek csak nyafogni tudnak, még a pénz, és a becsvágy sem képes motiválni őket, egyedül csak a Nagyúrtól való állandó rettegés.

 

- Különleges feladatot bízok rád, Bella, remélem meg tudsz birkózni vele úgy, ahogy az eddigiekkel is meg tudtál!

 

- Mi lesz a feladatom, Nagyúr? – hajolt meg előtte a nő.

 

- Úgy látom, nem igazán örülsz annak, hogy kibővítem a seregemet. Tudni akarom, mi ennek az oka!

 

- Félreérti, Nagyúr! Csupán úgy vélem, nem bízhat meg mindenkiben annyira, mint bennem. Szerintem nem tanácsos minden jöttmentet megilletni a Sötét Jegy birtoklási jogával. Sokaknak bizonyítaniuk sem kell ehhez! És hát, ezek az inferusok…

 

- Mint mondtam, bővítem a hálózatot. Ha kedvedre van, ha nem. Na, de lapozzunk! Lenne itt egy jövevény, akinek tanításával már többen is kudarcot vallottak…

 

- Én nem fogok.

 

- Ezt el is várom! – A mágus felsóhajtott, és teátrálisan széttárta a karjait. – Ám e személy csekély tudása aggasztó, kiképzése már-már csodaszámba menne…

 

- Sikerülni fog! Vagy kész lesz, vagy meghal…

 

Voldemort elégedetten biccentett.

 

- De mielőtt még behívnám a kiszemelt tanítványt, szeretnélek megjutalmazni mostanában tanúsított előmeneteledért.

 

Bella kíváncsian fürkészte ura arcát, nem viccel-e vele a férfi, de nem…

 

A mágus a még mindig nyitva lévő ajtóra mutatott, és így szólt a lányhoz:

 

- Odabenn van a jutalmad, Bellatrix. Te döntöd el, mihez kezdesz vele, de erre csak öt percet kapsz, semennyivel se többet! Na, menj már, telik az idő! – nógatta kedvesen az összezavarodott lányt.

 

Bella belépett a sötét helyiségbe. Szeme gyorsan hozzászokott az eltérő fényviszonyokhoz.

 

A szoba sarkában valami mozgott. Lenn tekergőzött a padlón.

 

A lány először azt hitte Nagini, de az a valami jóval kisebb volt a kígyónál.

 

- Lumos! – Fényt gyújtott a pálcájával, majd felsikoltott.

 

Pollen vonaglott nyöszörögve a padlón.

 

A ruhát, amiben eltemették, szinte teljesen letépte már magáról, kis teste leginkább sárgás színű volt, lilásfekete foltokkal. Derekára erős kötél volt csomózva, az nem engedte távozni a szobából.

 

- Négy perc!

 

Bella tett pár lépést a fia felé, aki grimaszolt az erős fénytől, ezért a nő lejjebb vette a fényerőt.

 

Pollen szeme csukva volt, és ezért Bellatrix később nem győzte eléggé áldani a sorsot. A béklyó időről időre megfeszült, ahogy a kis test újra és újra szabadulni próbált. A kender kidörzsölte a vékonyka derekat, de az már nem tudott vérezni.

 

- Már csak három!

 

Bellatrix odalépett Pollenhez, és letérdelt mellé. A halott fiúcska talán meghallotta a neszezést, mert egyszerre megmeredt, majd karját tapogatózva előrenyújtva markolászni kezdte a sötétséget.

 

Egykor-volt anyja megfogta az egyik kis kezet, de megérezve a bőr síri hidegét, rögvest el is engedte azt.

 

- Kettő perc!

 

Bella előrébb csúszott, és leoldotta Pollen derekáról a kötelet. A kis inferus a nyitott ajtó felé kezdett mászni.

 

- Pollen, kisfiam, gyere vissza! – sírta csendesen Bellatrix.

 

De az a másik hívás sokkal erősebb volt.

 

A nő megragadta a jobb láb csupasz kis bokáját, és visszatartotta az előre araszoló teremtményt. Pollen azonban továbbra is kitartóan iparkodott előre, úgy látszik anyjától örökölt eltökéltsége halálában is érvényre jutott.

 

- Egy perc, Bella! Na, dönts már! Megtartod?

 

De a lány nem tudott értelmesen gondolkodni. Hiszen még el sem engedte halott gyermekét, aztán Voldemort inferussá tette a még járni sem tudó babát, most meg ő döntsön arról, mi lesz a sorsa?

 

A nő a nagy idegfeszültségtől remegni kezdett, és nemsokára már szakadt róla a víz.

 

Talán együtt élhetne Pollennel. Bár a kisfiú örökre ilyen korú maradna, és csak csúszna-mászna, talán idővel táplálna az anyja iránt bizonyos érzelmeket, ami…

 

Ekkor Pollen bokája kicsusszant Bella izzadt markából, és a kis inferus meghökkentő gyorsasággal jutott túl a küszöbön.

 

- Jól döntöttél, Bellatrix! – hangzott fel odaátról, majd ismét felcsattant Voldemort hangos kiáltása, amit azonban Bella már nem várt meg, inkább ájultan hanyatlott a földre.

 

 

 Egy szalmaszőke hajú, horgas orrú srác ébresztette.

 

- Ááá, szóval ön lesz a tanárom!

 

- Meglehet – szólt gúnyosan Bellatrix. – Ha sikerül magamhoz térnem…

 

- Mi történt magával? Megtámadták?

 

- Most inkább ne beszéljünk erről, főleg hogy még azt sem tudom, ki vagy…

 

- Barty Kupor, szolgálatára. A Nagyúr küldött továbbképzésre.

 

- Aha, az új nebuló…

 

Bella őrült módjára vetette bele magát új feladatába. Úgy határozott, hogy a Pollen-ügyet elméje hátsó szögletébe száműzi, így egyrészt marad majd ideje feldolgozni a történteket, másrészt pedig elodázza közelgő megtébolyodását.

 

Bartyval ezért aztán egészen sötétedésig gyakorolt.

 

Ahogy a fiú feloldódott, Bellatrix kénytelen volt elismerni, hogy egész ügyesen tudna harcolni, ha akarna. Csakhogy Barty legtöbbször nem akart, és a figyelme is túlságosan szétszórt volt.

 

Bellatrix kezdetben durván, és keményen bánt a fiúval, de mire a nap lement, egészen megkedvelte.

 

Attól fogva hetente ötször találkoztak, és a nő mindent megtanított az ifjú Kupornak, amit csak tudott. Azt is kiderítette róla, hogy a fiúnak nincs olyan szándéka, amelyben szerepelne Voldemort elárulása. Ráébredt, hogy Barty csak egy lelkes ifjonc, aki halálfaló akar lenni, és aki ezt legtöbbször nagyon is komolyan veszi.

 

Kupor nyitott volt befogadni az új információkat, mindent megtanult becsülettel, sőt a Bellától látottakat otthon is lelkiismeretesen gyakorolta, így a lánynak nem volt lehetősége megbűntetni őt esetleges mulasztásaiért.

 

Bella Bartyban valahogy régi önmagát vélte felfedezni. Ő is pont ilyen lelkes volt annak idején. Később aztán sok közös témájuk akadt, de legtöbbet a Nagyúrról beszélgettek, meg arról, hogy milyen a halálfalói lét.

 

A mágus frissen támadt hatalmi terjeszkedésének témáját nem érintették.

 

A kemény hajtás közben néha pihenőt tartottak, Bella nem akarta ugyanis túlhajszolni a fiút, nehogy az a végén még elveszítse lelkesedését. A nő végül már nem csak a halálfalóságról mesélt Bartynak, de mivel a fiú remek hallgatóságnak bizonyult, a magánéleti problémáiba is beavatta.

 

Az ifjabbik Kupor komor arccal hallgatta Bellatrix szavait, de saját gondolatairól, érzéseiről a lány kifejezett unszolása ellenére sem beszélt, csak titokzatosan mosolygott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése