Fejezetcím: A sötétben
Szereplõk: Perselus Piton, Voldemort, Bellatrix Lestrange, más szereplő
Jellemzõk: Általános, Dráma, Sötét, Horror
Osztályozás: 16
Figyelmeztetések: Gyilkosság, Szereplő halála, Kínzás, Durva nyelvezet
Leírás: Figyelem! A rész csak erős idegzetűeknek ajánlott!
A körülmények ilyetén módon történõ alakulása után Bellatrix úgy vélte, most már minden hamar elrendezõdik, és a Nagyúrral közösen fogják felnevelni gyermeküket, akár csak egy normális család.
De bizony tévedett…
Ugyan Voldemort megengedte nekik, hogy mellette aludjanak, de esténként, amikor a kicsi nem hagyta aludni, a mágus dühöngött, és azzal fenyegetõzött, hogy mindkettejüket megöli.
És bár a nõ csitította Pollent, legtöbbször órákba is beletelt, mire sikerült visszaaltatnia. Egy-egy ilyen alkalommal a babát nem ritkán érte el apja némító átka, amely egészen reggelig hatással volt rá.
Bellatrix számára ez eléggé rémísztõ volt. Ha a Nagyúr képes ideiglenesen elhallgattatni a kicsit, akkor véglegesen is képes lehet rá…
Iszonyú volt a látvány: sírni látni gyermekét úgy, hogy az egy hangot se képes kiadni magából!
Egész éjjel azon fáradozott, hogy megpróbálja leszedni a némító átkot kisfiáról, Voldemort eszén azonban nem lehetett túljárni. Bár õszintén szólva, Bella nem is igazán akarta ezt! Félt attól, hogy mi történne, ha a mágus ismét meghallaná a sírást… Nem, Pollen azt nem élné túl!
A nõt igazából az zavarta, hogy Nagini egyfolytában a baba körül ólálkodott. Pedig õ többször is erélyesen figyelmeztette a hüllõt, hogy a kicsi nem kígyólakoma!
Ráadásul Voldemortot egyáltalán nem aggasztotta az állat jelenléte. A mágus egyáltalán nem aggódott ilyen pitiáner ügyek miatt.
De a lányt nem hagyta nyugodni a dolog.
- Nagyúr, megengedné, hogy egy rövid sétát tegyek a kicsivel az épületben? – fordult egy alkalommal a mágushoz, aki éppen az ágyban könyökölve figyelte, hogyan eteti Bella a melleibõl Pollent.
- Nem, arról szó sem lehet!
- Kérem, a kicsi egyre nehezebben bírja idebent! Szûk ez a helyiség hármunknak! Nem kell most azonnal, jó nekünk késõ este is, amikor már biztosan nem járkál erre senki!
- Nyiss ablakot! – utasította õt szemrehányóan a férfi. – Most pedig hagyd azt a kölyköt, és gyere ide inkább…!
Bellatrix lerakta az ágyra a babát, majd a mágushoz lépett.
- Miben segíthetek? – kérdezte várakozásteljesen.
- Ez a kis nyafka nem is sejti, hogy milyen jó dolga van… - motyogta maga elé elgondolkozva Voldemort, majd rávetette magát a nõre, és harapdálni kezdte a nyakát.
Nem sokkal késõbb lefelé vette az irányt, Bella mellei felé, hogy megízlelhesse végre a gondoskodó anyatej ízét. Mohó élvezettel nyelte az elsõ kortyot, majd a másodikat, és így tovább, amíg a nõ teje el nem apadt. A férfi nem tudott betelni vele, annyira ízlett neki…
- Nem engedhetlek ki innen, Bella! Megint elszöknél, azt pedig nem hagyhatom! Bár ha le is akarnál lépni, az alatt, amíg nem vagyok itt, akkor se jutnál messzire, mivel varázslattal lezártam az összes kijáratot. Egyszóval, semmi esélyed elhagyni ezt a helyet…
Voldemort ellökte magától a lányt, majd szó nélkül elhagyta a szobát. Azt sem árulta el Bellának, hogy mikor tér vissza, vagy hogy visszatér-e egyáltalán.
Bella sírva fakadt szobája megányában.
Kétszer is megpróbált kijutni, de a zár nem engedett. Valahányszor át akarta lépni a küszöböt, láthatatlan falba ütközött.
Telt-múlt az idõ, és Bellatrix napról napra egyre nehezebben viselte a bezártságot. Amíg a kicsi aludt, a nõ halkan zokogott a mosdóban.
Ha nem látott semmit, legalább úgy érezhette, hogy egy másik világba, valamiféle alternatív univerzumba került. Olyankor annyira belemerült a képzelgésbe, hogy szinte gondolkodni is elfelejtett. Teljesen megfeledkezett a külvilágról, ami azonban akarva-akaratlan, de körülvette õt.
Egy ízben arra eszmélt, hogy valami különös nesz hallatszik a hálószobából.
Összeszedte magát, és kiment megnézni, hogy mi is lehet az.
A sötét folyosón Naginit látta, ahogy épp tovaiszkol.
A kígyó, vele ellentétben, bármikor szabadon elhagyhatta a helyiséget.
Mi üthetett belé? Korábban élvezte, ha ott benn lustálkodhat. Most meg, mint aki halálra rémült valamitõl, vagy valakitõl…
Bellatrix hamarosan rájött, mitõl is volt a hüllõnek olyan sietõs.
Épp csak rá kellett pillantania Pollenre… A baba hamvas bõrét véres sebek, kígyómarás nyomai csúfították.
Bella felsikoltott.
- Segítség! – kiabálta eszeveszetten. – Nagyúr! Valaki! Könyörgöm, segítsenek!
Próbálta áttörni a láthatatlan falat, hogy segítséget hozhasson, de mindhiába!
Voldemort védõ varázslata túl erõs volt, nem tudott megbírkózni vele. Tehetetlenségében maga próbálta meggyógyítani a babáját különféle varázslatokkal, és bár a sebek nagy része eltûnt ugyan, de mindhiába…
Pollenen már nem lehetett segíteni.
Bellatrix a földre rogyott kínjában. Magához szorította a kicsi testet, és csak zokogott.
- Ezért meglakolsz, Nagini! – üvöltötte eltorzult hangon.
Nem értette, miért kellett a dolognak így történnie. Az az átkozott kígyó, hogy volt képes ilyesmire? Miért tette?
Ugyan!
Nem áltathatta magát tovább, az egészrõl csakis õ tehetett!
Ha nem sajnáltatja magát egyedül a sötétben, és inkább odafigyel, hogy Nagini ne okozhasson semmi felfordulást, akkor most minden rendben lenne!
Nem akarta elhinni, hogy Pollen, az õ drága kicsikéje meghalt…
Csak kerüljön Nagini a kezei közé, ezt nem ússza meg szárazon!
Hamarosan megérkezett Voldemort Nagyúr, mögötte pedig ott tekergõzött az álnok hüllõ.
- Te! – förmedt Bellatrix a kígyóra, majd elõrántotta a pálcáját, és már készült a halálos átkot kimondani, amikor Voldemort közbelépett.
Kivarázsolta Bella kezébõl a pálcát, majd kérdõ, szinte megbotránkozó tekintettel meredt rá.
- Mi ütött beléd, te fúria? – sziszegte a lány arcába.
- Pollen meghalt. Nagini ölte meg.
- Igaz ez, Nagini? – fordult az állathoz a férfi sziszegõs kígyónyelven.
A hüllõ válaszolt valamit.
- Nos, a jelek szerint Nagini éhes volt. Megesik az ilyesmi… De lépjünk is tovább! Dolohov és Monstro bármikor megérkezhetnek a tetthelyre. Nagini, menj, és értesítsd Karkarovot, hogy idõben lépjenek!
Az állat kitekergõzött a szobából, majd kisvártatva visszatért.
- Nem akarsz vele csinálni semmit, uram? Nem akarod megbûntetni? – kérdezte Bellatrix hitetlenkedve. – Hát csak ennyit jelentett neked a közös gyermekünk? Vagy talán te biztattad fel a kígyót? Persze, tudtam én! Ki más is lenne képes ilyesmire? Mondd, miért kellett ezt tenned velünk? Tudtad jól, milyen sokat jelent nekem Pollen, te mégis kígyóeledelt csináltál belõle! Ezt sosem bocsátom meg neked! – zokogta a lány, megmarkolva a férfi talárját a nyakánál.
- Befejeznéd végre? – kérdezte halk, fenyegetõ hangon a mágus, és elhessegette magától Bellát.
A nõ elnémult.
- Elõbb-utóbb úgyis meg kellett halnia! Nem nevelhetsz fel egy halálfalót egy ilyen nyomorúságos kis szobába zárva! – Voldemort teátrálisan körbemutatott.
- Engedtél volna ki minket!
- Hogy megint megszökj, igaz? Ez így nem maradhatott, fogd már fel! Most, hogy a gyerek már nincs a képben, te nyugodtan visszaköltözhetsz Rodolphushoz.
- Nem akarok, kérem, ne! Itt akarok maradni magával, Nagyúr! – könyörgött Bellatrix.
- Odahaza eltemetheted, ha akarod, de kívülállók nem lehetnek jelen! Rodolphus nem tudja, hogy tõlem volt, ehhez tartsd magad! Hazudj valamit, ha kérdezné! Ráveszem imperiusszal, hogy szervezzen egy családias temetést a kis fattyúnak, jó?
- Az lenne jó, ha még élne…
- Az élet nem így mûködik, tanuld meg végre! – szólt a mágus keményen, feleselést nem tûrõen. – Most pedig pakolj! Elmész innen!
- Hadd maradjak! – esdekelt a lány.
- Nem ismétlem meg még egyszer! További értesítésig visszamész a férjedhez, és kész! Mire vársz még? Pakolj már!
- Minden ingóságom ebben van – mutatott egy kis bõröndre Bellatrix. – Csak pár ruha, meg néhány holmi, ami kell… kellett a kicsinek…
- Azokat hagyd itt! Csak a saját holmijaidat viheted el! – parancsolt rá a mágus.
- Ha szabadna megkérdeznem, mire kell önnek Pollen holmija?
- Nem akarom, hogy túl sokáig rágódj ezen! Nálam jobb helyen lesznek…
- Meg akarja tartani õket? – kérdezte könnybe lábadó szemekkel Bellatrix.
Ez azt jelenti, hogy mégis csak jelentett neki valamit a fiuk!
- A kukában rábukkanhatnának… Így biztonságosabb.
- Én akkor is hálás vagyok, amiért nem égeti el õket – olvadozott Bella sírva.
- Készülõdj, szedd rendbe magad, és hagyd már végre abba a sírást! Nem állhatsz ilyen labilis idegállapotban a férjed elé! Menten kiszedné belõled az igazat Pollennel kapcsolatban…
Voldemort a grabancánál fogva megragadta a halott csecsemõt, kirántotta a véres kiságyból, és kiviharzott vele a helyiségbõl.
Bellatrix utána akart kiáltani, hogy ne vigye el, de addigra már késõ volt.
A lány magára maradt Naginivel.
Most végre nem védte meg senki a véráruló állatot.
Nem menekülhetett.
De Bellatrix annyira maga alatt volt, hogy nem tudott rá támadni. És amúgy is, a Nagyúr szigorúan megtiltotta ezt neki.
- Miért tetted? – kérdezte végül megtörten a hüllõtõl.
- Ssszajnálom, de mussszáj volt! – jött a válasz. – A gassszdám parancsolta meg. Vagy te, vagy õ…
- Ezt nem hiszem el neked! – Bella nem talált szavakat.
A kígyó nem felelt, e helyett odadörgölõzött a nõ jobb lábához. Bellatrix undorodva húzódott hátrébb.
- El kell hinned nekem, drágassszágom! Ssszohassszem hazudnék neked!
- Nem vagy többé a barátom, Nagini! Gyûlöllek! Már nem bízok meg benned!
Nagini kínjában görcsösen vonaglani kezdett.
- Most mi van? Nehogy már te sértõdj meg! Óh, ne haragudj, hogy megbántottalak! – vetette oda gúnyosan a lány, miközben kipakolta Pollen holmiját Voldemort íróasztalának a tetejére.
Mivel kezén még nem száradt meg a kisbaba sérülése nyomán rá került vér, a cumisüveg, és a többi holmi is mind véresek lettek.
Nagini odakúszott a tárgyakhoz, és villás nyelvével elkezdte nyalogatni róluk az iszamos, piros löttyöt.
- Nem szégyelled magad? – kiáltott rá fájdalmasan Bellatrix. - Még képes vagy repetázni? Mondd, nem laktál még jól? Takarodj onnan! Miért kínzol tovább?
- Mossszt már egy darab Pollenbõl mindig velem lesssz! – sziszegte a hüllõ. – Ésssz te örökre ragassszkodni fogsssz hossszám!
Bellatrix ezen elgondolkodott.
Lehetséges volna? Hogy valaki tovább éljen valaki, vagy valami másban?
- Gyere, Bella! Indulunk! – szólt egy fagyos hang a háta mögül.
Nagyot sóhajtott, még egyszer körülnézett a szobában, majd bõröndkéjével a kezében követte urát egészen a Lestrange-villáig.
Rodolphus már várt rájuk.
A férfi borzalmasan le volt fogyva. Valószínûleg éheztette magát, a piáról azonban kipárolgása alapján nem mondott le.
- Itt is van a feleséged, barátom! – mondta neki kedélyesen Voldemort. – Légy vele kíméletes, nagy sorscsapások érték!
- Bella, hát visszajöttél? – grimaszolt felé Rodolphus.
- Hagyjuk a formalitást, Roddy! – Bellatrix becsörtetett a házba, és keresni kezdte a kicsi holttestét. Itt kell lennie valahol! Csak meg kell találnia, és akkor végre újra együtt lehetnek!
Rodolphus feszülten meredt a Nagyúrra.
- Micsoda balszerencse, barátom! Még egy gyereket elveszíteni ilyen rövid idõn belül!
- Annyira örülök, hogy látlak, Bella! – mondta faarccal Rodolphus, még mindig Voldemortot bámulva.
- Mire készülsz, barátom? – vigyorodott el nyájasan a Nagyúr, várakozásteljesen bámulva a tántorgó férfira.
- Azt hiszem, most jött el az idõ, hogy elszámol…
A hálószobából sikoltás hangzott.
- Hol van? Hová tetted? Látni akarom! A gyerekemet akarom!
A mágus a földre köpött.
- Rodolphus, a kis kurvádnak szüksége van rád!
- Hamarosan, Nagyúr, hamarosan… - vicsorogta Rodolphus, majd felsietett az emeletre a felesége után.
- Biztonságban van, gyere velem, mindent elintéztem! – nyugtatta már odalentrõl Bellát. – Jaj, olyan jó, hogy visszatértél! Bár át tudnám érezni, hogy mit érzel! Annyira sajnálom, ami a fiaddal történt!
- A Nagyúr megbüntetett. Nem maradhatott életben, mert… - Bellatrix szava elakadt.
- Igen, tudom. Amiért megszöktél. De egyáltalán, hogyan talált rátok?
- Az én hibám volt. Olyat tettem, amit nem kellett volna!
- Mellettem biztonságban leszel. Gyere ide! – Rodolphus átölelte a nõt.
- Már mindegy! Pollen meghalt…
- És ki volt az apja? Talán Malfoy? Nott? Macnair? Carrow? Dolohov? Karkarov? Netán Piton? Belõle aztán kinézném… Vagy mondjuk az a semmirekellõ Sirius? Vele is hírbe hoztak mostanában. Nem, az már tényleg nagyon durva lenne! De akkor mégis ki?
- Hát csak ennyire vagy kíváncsi? Csak ennyi érdekel?
- Jól van, no, nem haragszom! Épp eléggé kitolt veled a sors. Nem fogok még én is…
- De rendes tõled! – fanyalgott Bella. – Beszélt veled a Nagyúr?
- Mindent elmondott. Aztán meg az én nyakamba varrta a temetés szervezését, de gondolom, te amúgy sem vagy olyan lelkiállapotban, hogy…
- És hogy haladsz? Szeretnék még utoljára elbúcsúzni tõle!
- Úgy érzem, nem fogsz csalódni. Ahogy elment érted a Nagyúr, neki is láttam az elõkészületeknek. Minden készen áll, egyedül csak te nem, ha jól látom…
- Mire gondolsz?
- Nem bírnád ki… Valld be, nem állsz még készen eltemetni a fiadat!
- Nem halhatott meg, nem is olyan régen még élt, békésen aludt, aztán…
- Jól van, ne mondd tovább! Értem én így is! De a tény az tény. Meghalt. Hidd el, én teljes mértékben együtt érzek veled, de nem tehetek semmit! A holtakat nem támaszthatjuk fel, Bella!
- De hát, annyira fáj! Nem érdemelt ilyen sorsot, hisz senkinek sem ártott!
- Tudom, ez kétségtelen! De a sors így akarta, ennek így kellett történnie!
- De miért kellett? Talán Pollen nem érdemelte volna meg, hogy éljen? – zokogta Bellatrix. – Inkább én nem érdemlem meg az életet az után, amit hagytam vele megtörténni! Én egy igazán rossz anya vagyok!
- Ne emészd magad!
De Bellatrix nem szabadulhatott a rossz emlékektõl. Rodolphus elõtt persze igyekezett mutatni az erõs nõt, aki kiheverte a történteket, hiszen tudta, hogy a férje sosem értené meg. Mint ahogy senki más sem ezen a világon…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése