Fejezetcím: Segély
Szereplõk: Perselus Piton, Sirius Black, Voldemort, Bellatrix Lestrange, más szereplő
Jellemzõk: Általános, Dráma
Osztályozás: 14
Figyelmeztetések: Kínzás
Leírás: Pollen egyre rosszabbul érzi magát. Kitől kér végül Bella segítséget?
Bellatrix aggódva vizsgálgatta a babáját. Noha csekélyke orvosi tudással sem rendelkezett, arra nyomban rájött, hogy Pollennel valami nincs rendjén.
Szegény fiúcska kapkodva szedte a levegõt, piros volt a torka, az orrából pedig megállás nélkül csorgott az átlátszó babatakony. Bella megpróbálta hûtõfürdõvel lenyomni a kicsi fel-felszökõ lázát, de ez a kúra csak egy-két foknyi javulást eredményezett.
- Hol az ördögben van ilyenkor Sirius? – méltatlankodott a lány. - Már jóval elmúlt délután négy óra, merre csámboroghat? Hogy így elfeledkezzen róluk! Miért nem jön már? Csak nem esett valami baja? Vagy talán olyan jól mulat Jameséknél, hogy õ és Pollen már nem is számítanak?
A kisfiú egyre rosszabbul volt. Sürgõsen gyógyszerre lett volna szüksége.
Bellatrix csak várt és várt, de mindhiába, nem történt semmi.
Már fél hat felé járt az idõ, amikor úgy döntött, nem vesztegeti tovább az idejét.
Pollennek azonnali segítség kell!
A nõ jó alaposan bebugyolálta a picurt, majd felpattant vele a repülõ szõnyegre, és elviharzott a rémlakból. Sokáig tanakodott azon, hogy merre is menjenek.
Pitonhoz, hogy készítsen nekik egy jóféle gyógyfõzetet? Nem, a varjú csak bájitalokat tud csinálni, és azok után, hogy a múltkor olyan csúnyán elzavarta…
Esetleg menjen Rodolphushoz? Õ talán elküldhetné Siport valamilyen orvosságért… De hát, a férje már félig-meddig elitta az eszét, és valószínûleg most is részeg! Mi lesz, ha dührohamot kap, amikor meglátja õket, és bántja a kicsit?
Egyetlen lehetõség maradt csak, Voldemort! Hozzá kell fordulnia, nincs más lehetõség. Csak õ segíthet rajtuk.
Könyörületesnek kell lennie, elvégre õ a gyermek apja!
Bella célba vette hát a Mágiaügyi Minisztériumot, és hamar oda is értek a villámként suhanó szõnyegen.
Nem tudta, merre keresse a mágust, ezért aztán megkérdezett egy éppen arra járó halálfalót.
A fekete ruhás férfi elhûlve meredt a nõre, és a kezében tartott csecsemõre, majd szája gúnyos vigyorra torzult, és rögvest odahívta az egyik társát.
- Bellatrix Lestrange! Micsoda meglepetés! Hát az a fatökû Rodolphus csak felcsinált végre? – röhögött fel a hozzájuk lépõ Macnair széles jókedvvel. – Na, hadd lám a kis fattyút!
Bella elõkapta a pálcáját.
- Ne merd még egyszer így nevezni a gyermekemet, megértetted? – kiabálta magából kikelve. A dühös hangokra a kicsi egybõl felsírt.
A férfi kiütötte Bellatrix kezébõl a pálcát, majd gyerekestõl az egyik sikátorba taszította, és nekiszorította a Minisztérium hideg kõfalának.
- Nahát, hogy elpuhultál, kislány! – gúnyolódott gonoszul vigyorogva Macnair. Szája a beteges izgalomtól félig tátva maradt, szuvas fogai közül nyál csorgott, és lefolyt a lány talárjának ujjára.
Ekkor Nott lépett oda hozzájuk.
Tágra nyílt szemekkel hajolt Pollen fölé, majd gyászkeretes körmével pöckölni kezdte a kisbaba egyik fülecskéjének cimpáját.
- Hagyd békén! – Bella könnyezett tehetetlenségében.
- Nézd már, síró-picsogó!
Amycus Carrow is felbukkant, oldalán a nagyobbik Greyback-fiúval.
Macnair megmarkolta a lány bal mellét.
- Tyûû, milyen duzzadt!
- Mert még szoptat! – okoskodott Amycus. – Olyankor pedig megduzzadnak az emlõk, mivel a tejmirígyek…
- Pofa be, te idióta! Teljesen elveszed az ember kedvét egy jó kis kettyintéstõl!
Bellatrix látta, hogy ennek a fele se tréfa. Úgy döntött, idõt nyer egy kis könyörgéssel.
- Ne, kérlek, ne tegyétek! Hisz én vagyok a Nagyúr leghûségesebb halálfalója! Õ sosem fogja megbocsátani ezt nektek! – Azzal még erõsebben szorította magához a kisbabáját, mivel szavai hitelességét már õ maga is kétségbe vonta. – Ne vegyétek el tõlem Pollent! Velem csinálhattok, amit akartok, de a gyerekemet hagyjátok békén!
- Nézd már, hogy könyörög! – mondta kaján élvezettel Macnair.
- Még hogy Pollen! Hülyébb nevet nem tudtál neki választani? – röhögött fel eszelõsen Nott.
Bella behunyta a szemét. Nem akart szemtanúja lenni annak, ami ezután következik. Teljesen leblokkolt, nem tudta, mitévõ legyen.
- Nagyon beteg. Orvosság kell neki! – nyöszörögte, de kollégáit ez szemmel láthatóan nem hatotta meg.
Nott és Greyback lefogták, Amycus pedig kitépte a kezébõl Pollent.
Macnair letolta a nadrágját.
- Mi folyik itt? – harsant fel ekkor egy dühös kiáltás a hátuk mögül.
A halálfalók a hang irányába kapták a fejüket, majd egyszerre elnémultak.
Voldemort Nagyúr érkezett meg.
Macnair zavartan rángatta fel a gatyáját, Amycus pedig gyorsan Bellatrix kezeibe nyomta a sivalkodó babát.
- Tûnjetek innen! Késõbb még számolunk!
A halálfalók szemlesütve elkullogtak.
A Nagyúr odaintett Bellának, hogy kövesse, õ pedig sután Voldemort után vánszorgott.
A folyosókon végigmenve egyre inkább úrrá lett rajta a rettegés. Úgy érezte, nagy hiba volt ide jönnie, és hogy meg kellett volna várnia Sirius hazatértét.
Hamarosan a mágus szobájához értek.
- Merész húzás volt a részedrõl ide jönni, nem gondolod, Bellatrix? – fordult hozzá fenyegetõen a férfi.
- Nagyúr, mielõtt bármit is tennél velem, szeretném elmondani, hogy mennyire sajnálom a történteket! Csak azért jöttem, hogy… – Bella egy kicsit tétovázott, majd folytatta: - … hogy bemutassam neked a fiadat.
- A fiamat? – hitetlenkedett Voldemort.
- Nagyon sajnálom! Fogalmam sem volt róla, hogy mit tehetnék! Tudom, vétkem megbocsáthatatlan, de kérlek, ne õt bûntesd, hiszen vér a véredbõl! Gyógyítsd meg inkább, kérlek, hisz lázas beteg!
- Ó, milyen megható! Mutasd csak a kis fattyút!
- Én… én… – zokogta Bellatrix reményt vesztetten.
A férfi kitépte a babát a karjai közül.
Felemelte a kis testet a levegõbe, alaposan megráncigálta a ruhájánál fogva, majd a csecsemõ arcába nézett.
A gülledt szemecskék tágra nyíltak, majd a kis arc dühösen fintorogni kezdett. A Nagyúr teste megvonaglott, mintha áramütés érte volna.
A mágus az ágyra dobta a kis testet, majd Bellához fordult, aki elhûlten meredt rájuk.
- Igazat mondtál! – Voldemort a szíve tájékát markolászta.
- Soha nem hazudnék neked, Nagyúr! Tudom, hatalmas hibát követtem el, de meg kell értened! Össze voltam zavarodva, fogalmam sem volt róla, hogy mit tehetnék!
- Mi a neve? – mordult fel a férfi, a baba felé sandítva.
- Pollen – nyögte ki a nõ.
- Na, Pollen, most megtudhatod, hogy a tetteknek következményei vannak… – Voldemort magasba emelte a pálcáját, és Bellatrix már tudta jól, mi következik. De nem igazán érdekelte. Boldog volt, hogy a Nagyúr õt kínozza, nem pedig a gyermekét.
- Crucio! – a mágus már szinte kéjes élvezettel mondta ki a kínzó átkot.
Bella felsikoltott. A szüléstõl még gyenge lábai erõtlenül csuklottak össze a kínzó remegés ideje alatt.
Nem sokkal késõbb az ágyra hanyatlott, közvetlenül az õt kíváncsian bámuló Pollen mellé.
- Nagyot csalódtam benned, Bellatrix! Nézz csak rá erre a csökevényre, erre a gizda kis emlõrágóra! Mi olyan nélkülözhetetlen benne? – bökött a csendben figyelõ kisdedre.
Bella az ágy támlájába kapaszkodva álló helyzetbe tornázta fel magát. Térdei még remegtek ugyan, de azért sikerült talpon maradnia.
- Egy feltétellel tarthatod meg ezt a korcsot – szögezte le Voldemort.
- Bármit megteszek, csak a kicsit ne bántsd! – zokogta a lány.
- Senki sem tudhatja meg, hogy én vagyok az apja! – a mágus undorodva ejtette ki az utolsó szavakat. - Továbbá nem láthat meg vele senki! Egyszóval, nem hagyhatod el ezt a szobát az engedélyem nélkül.
- Rendben, úgy lesz, megígérem! – szipogta a nõ.
- És ajánlom, neveld meg jól ezt a törpét! Ha bármi kellemetlenséget okoz nekem, repültök innen!
- Nem zavarunk, ígérem! – Bellatrix most azért imádkozott, hogy Pollen ne most kezdjen el sírni, vagy más idegesítõ cselekedetet véghezvinni, mert az talán már most kivágná a Nagyúrnál a biztosítékot.
De hiába reménykedett.
Szegény magára hagyott csecsemõ ennyi idõ után már hiányolni kezdte az anyját. Az ölelés hiánya, az éhségérzet, a teli pelenka kellemetlen érzése, és a kínzó betegség miatti kiszolgáltatottság-érzés kiváltotta belõle az ismételt üvöltõrohamot.
Voldemort már emelte is a pálcáját, de Bella gondoskodóan az ölébe vette a gyermekét.
- Mi a baja a kis nyavalyásnak? – kérdezte a férfi vészjóslóan.
- Nagyon beteg. Másképp nem viselkedne így. De magas láza van, azt hiszem orvosságra lenne szüksége… - panaszolta Bellatrix.
A Nagyúr meglendítette a pálcáját, mire fel a lány azt hitte, a gyilkos átkot szórja majd rá és a gyermekre, de e helyett egy fiolányi kék löttyöt röppentett magához az asztalról.
- Add be neki! – morogta, a nõ kezébe nyomva a fiolát.
Bellatrix félve húzta ki a dugót. Lopva beleszagolt az üvegcsébe. Maró, savas szag áradt ki a fiolából.
- Mi ez? – kérdezte halkan.
- Ne kérdezõsködj annyit, tedd, amit mondtam! – sürgette a mágus.
Bella biztos volt benne, hogy a lötty valami méreg. Így bûnteti hát meg õt a Nagyúr. Nem öli meg gyorsan, egy pálcacsapással a kicsit, hanem vele végezteti el a piszkos munkát. Méghozzá valami olyan szerrel, ami nem azonnal, kíméletesen végez majd a babával. Hagyja, hadd kínlódjon csak, szenvedjen akár órákon át!
A nõ keze megremegett, kis híján kiöntötte a folyadékot.
Aztán lassan mégis megitatta a babával, aki majdnem belefulladt a rettenetes ízû italba. De ahogy leért a gyomrába, megértõ otthonra talált odabent, és hamarosan abba is maradt a vonyító sírás.
Pollen láza lement, és a baba nemsokára teljesen megnyugodott.
- Nagyúr, semmiképp sem óhajtanálak megzavarni, de a kicsinek valahol aludnia kellene! – szólt félénken Bella.
- Majd alszik a földön, melletted! A kádamban megfürdetheted, ennyi engedményt adok, de utána alaposan öblítsd ki a kádat, nem szeretnék elkapni tõletek valamilyen bõrgombát!
- Kegyelmes úr, kérlek! Egy csecsemõ nem aludhat a földön! Nem tenne jót neki, és amúgy se hiszem, hogy tudna ott pihenni! Könyörgöm, ha legalább ma estére magad mellé engednéd az ágyba…
- Kezded elvetni a sulykot, Bella!
- Én csak…
- Azt hiszed, nekem jobb sorom volt az árvaházban?
- Árvaházban? – értetlenkedett Bellatrix.
- Szóval te, aki a leghûbb szolgámnak nevezed magad, még ezt sem tudtad rólam? Honnan is tudtad volna, hiszen téged is csak a saját bajod érdekel, a puccos rokonságod, a pénzszórás! Fogalmad sincs a való világról! Hogy milyen érzés alulról kezdeni mindent, és onnan felküzdeni magad a csúcsra!
Pedig Bellának igenis ismerõs volt a helyzet.
A Nagyúr kezdetben semmire sem méltatta õt, nem vette komolyan az ambícióit, azt, hogy milyen keményen harcol a halálfalóságért! Neki is folyvást bizonyítania kellett, ráadásul a többszörösét, mint másnak!
De Voldemort folytatta:
- Az árvaházban azt hiszed, kérdezték, hogy mit akarok, vagy hogy mire van szükségem? Egy fenét! Maga volt az Azkaban az a hely! Gyerek önszántából be nem teszi oda a lábát, te meg itt panaszkodsz? Mondhatom, erõs jellemre vall, Lestrange…
- Én errõl nem tudtam!
- És ha már most így virnyákol a fattyad, gondolj bele, mi történne, ha neki is ott kéne felnõnie?
- Én nem akarom õt elveszíteni… - nyögte Bellatrix.
- Pedig el fogod, mert te is csak olyan vagy, mint a többi aranyvérû ringyó! Díszbõl megszülnek egy gyereket, csak hogy mutassák, õk tovább vitték a vérvonalat, de amint megunják a büdös kölyköt, máris tovább adják, és elfelejtkeznek róla. Bár az én drága családom nem volt vérmániás, nem is lehettek volna azok, mégis megváltak tõlem!
- Én soha nem lennék képes ilyesmire! – A lány lassan közeledett Voldemort felé. Még sosem látta ilyennek urát. Korábban a mágusnak eszébe sem jutott mesélni a magánéletérõl se neki, se másnak. Most meg szinte ömlenek belõle a panaszos szavak!
- Mind ezt mondják! – mérgelõdött a mágus hirtelen magához rántva Bellát.
- De én tényleg így gondolom! – erõsködött pihegve a lány.
Voldemort birtokba vette Bella cserepes ajkait, amelyek a csók hatására megadóan szétnyíltak.
- Rendben. Ott alhat a kis féreg, de csak akkor, ha te is ott leszel…
- Hogyan?
- Az ágyról beszélek. Akkor alhat benne, ha te is.
- Félek, én már nem férek el…
- El fogsz! – A mágus hangja szokatlanul érzelmesen hangzott.
Mindenesetre késõbb, az ágyban ez a gyengédség már nyomtalanul elenyészett.
Bella tûrte a fájdalmat. Tudta, hogy a Nagyúr így próbál megszabadulni a felgyülemlett dühtõl, így hát nem is tehetett mást.
Úgy érezte, hálával tartozik Voldemortnak, amiért az engedi, hogy a gyermeke vele aludhasson, és hát neki sem kell a földön aludnia…
Remélte, hogy ha csak egy kicsit is, de a férfi szereti a gyereket, elvégre az övé is. Azzal, hogy vele maradhattak, talán felelõsséget próbál vállalni Bellatrixszal közös kincséért.
Voldemort éjjel aztán magához szorította Bella testét, aki meg Pollent ölelte, és ringatta álomba.
Nem sokkal késõbb a Nagyúr álmában hadonászni kezdett. Szerencsére az ütések Bellát érték, nem pedig a kicsit. De a nõ így is épp elég okot látott arra, hogy kikeljen az ágyból, és inkább állva ringassa a babáját mindaddig, amíg a férfi abba nem hagyja a csapkodást.
A kapálódzáshoz azonban nemsokára kiabálás is társult:
„-Bellatrix! Gyere vissza! Bella, ne menj el!”
Vajon ezt mire érthette Voldemort? Nyilván nem arra, hogy õ felkelt az ágyból.
„Biztos a szökésemrõl álmodik – vélte Bellatrix. – Ennyire megviselte volna a Nagyurat a távollétem?”
Bella nem bírta sokáig nézni a szenvedõ férfit, csendesen odalopózott hozzá, és gyengéden megsimogatta annak csupasz vállát.
Voldemort lassan kinyitotta a szemét, és olybá tûnt, mintha nem is aludt volna.
- Ne haragudj, hogy felkeltettelek, Nagyúr, de…
- Példát vehetnél Pollenrõl – morogta a férfi gorombán. – Õ legalább csendben van. Neked is úgy kéne tenned! Eridj a helyedre!
A lány visszafeküdt az ágyba. A történtek ellenére most mégis boldogan hajtotta álomra a fejét. A Nagyúr életében elõször a nevén szólította a gyereküket! Nem fattyúnak, szörnyszülöttnek, kis dögnek, hanem Pollennek, vagyis a nevén, ahogy azt egy igazi apa tenné!
A két felnõtt ezután mély álomba merült.
Nem láthatták, ahogy Pollen az éj közepén hirtelen kinyitja a szemét, majd hosszú perceken át bámulja a sötét mennyezetet, mintha valami nagyon furcsát, és érdekeset látna odafenn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése