Fejezetcím: Sorscsapás
Szereplõk: Bellatrix Lestrange, más szereplő, Perselus Piton, Regulus Black, Sirius Black, Voldemort
Jellemzõk: Dráma, Sötét
Osztályozás: 12
Figyelmeztetések: Szereplő halála, Kínzás
Leírás: Piton végzetes hibát követ el, melynek ismét Bella issza meg a levét.
Bellatrix aznap éjjel egy szemhúnyásnyit sem aludt. Hogyan is tudott volna, amikor egész éjszaka csak a Nagyúr járt a fejében, meg az, hogy ő álnok módon elhagyta!
Sosem gondolta volna, hogy valaha is képes lesz ilyet tenni. Elmenekülni Voldemort elől, gyáván megfutamodni, csak hogy mentse a saját bőrét! Elárulni mentorát, egyetlen szerelmét, aki mindaddig az egész világot jelentette számára!
Hogyan volt képes ezt tenni?
Pedig Isten lássa lelkét, nem akarta! Bár igaz ami igaz, senki nem kényszerítette! Nyugodtan odalökhette volna unokaöccsét a halál karmai közé, de ő még sem így tett! Saját maga döntött mindkettejük sorsáról, és most már nincs visszaút!
Igen, így lesz a legjobb! Voldemort meglesz nélküle is, ehhez kétség sem férhet. De ő, ő képtelen lesz kibírni ilyen távol a Nagyúrtól!
Hiszen soha többé nem láthatja, soha többé nem találkozhat vele! Mi több, ezentúl menekülnie kell az elől az ember elől, aki mind az idáig a reménysugarat jelentette szürke életében!
Eddig a Nagyúr miatt harcolt, a Nagyúrért élt. Talán hiba volt? – vetődött fel benne hirtelen a kérdés.
Másnap aztán kialvatlanul, és kábán ébredt.
Lezuhanyozott, de attól sem érezte tisztábbnak magát. Még Regulus reggeli susmutolására sem tudott kellőképpen odafigyelni, pedig a férfi láthatóan fontosnak érezte mondandóját.
- Voltam a Grimmauld téren is, és képzeld! Andromeda miatt egyáltalán nem is érdekelte az, hogy mi van veled! Na nem, mintha bármit is elfecsegtem volna rólad! De így, hogy Medy megszökött azzal a Ted Tonks nevű fickóval…
- Mi? – kapta fel a fejét Bella a „megszökött” szó hallatán.
- De hát, épp most mondtam! Andromeda megszökött azzal a Ted Tonks nevű fazonnal! – ismételte meg Regulus mérgelődve. – És azt is rebesgetik, hogy titokban össze akarnak házasodni! Most szólj hozzá! Pont azzal a semmirekellővel… Nem csoda, hogy az apád egyből kitagadta őket…
- Az meg hogy lehet? – hebegte Bella elképedve. – Ez is az én hibám! Ha nem szököm el, és ezzel nem mutatok rossz példát a húgomnak, akkor esze ágába se jutott volna ilyet tenni. Engem kellett volna kitagadni! Amiket én tettem, azok sokkal nagyobb bűnnek számítanak! Szegény húgom! Nem ezt érdemelte volna!
- Nem te tehetsz róla! Medy is csak a szívére hallgatott – vetette közbe az eddig némán ücsörgő Sirius. – Most azonnal elmegyek hozzá, és ezt közlöm is vele! Szüksége lehet a bátorításomra! Reg, te addig vigyázz Bellára!
Regulus bólintott, bár személy szerint nem értette, mitől is jött ennyire tűzbe Sirius most, hogy Andromedát így kitagadták.
A Black-fiú lelépett, ők meg csak csendben ücsörögtek a szobában.
Hirtelen megszólalt a csengő.
Mindenketten összerezzentek.
Bella lassan elindult az ajtó felé. Valahogy tudta, hogy Voldemort jött el érte, hogy a mágus máris rátalált. Biztosan a tegnap esti gondolatai vezették el hozzá a Nagyurat. Megbabonázva nyúlt a kilincsért, majd szélesre tárta az ajtót. Regulus ijedtében az asztal alá bújt.
Szerencséjükre azonban nem Voldemort kívánt bejönni, hanem Perselus Piton.
- Hatalmasat tévedtem, Bellatrix! – hadarta izgatottan Perselus a köszönést is mellőzve.
- Miben is, barátom? – kérdezte tőle a lány értetlenül.
Piton becsoszogott a házba, gondosan becsukta maga mögött az ajtót, és arra kérte Bellát, hogy üljön le, mert valami nagyon fontosat akar neki mondani.
- Mit akarsz, mondd már! – türelmetlenkedett a lány.
- Emlékszel a terhességi tesztre, amit csináltattam veled?
- Igen. Mi van vele?
- Elég kínos ez nekem, de tudod… Szóval, összekevertem az eredményeket. Végzeteset hibáztam, sajnálom!
- Miket hordasz itt össze?
- Terhes vagy, Bella! Megint gyereket vársz!
- Mi? Nem, az nem lehet! Nem akarom! Mit csináljak most? – pánikolt kétségbeesetten Bellatrix.
- Mit csinálnál? Felneveled a gyerekedet békében, és nyugalomban. Ne feledd, már nem kell tartanod Voldemorttól!
- Honnan tudsz te egyáltalán arról, hogy Bella itt van? – kérdezte felbátorodva Regulus, miután előmászott az asztal alól.
- Sirius mondta.
- Ti szóba álltatok egymással? Vér, és ordibálás nélkül?
- Ha Belláról van szó, akkor komolyan vesszük a dolgokat.
- És mi bízhatunk benned? – kérdezte Regulus fürkésző tekintettel.
- Nincs más választásotok.
- Akkor vigyáznál Bellára addig, amíg Sirius vissza nem ér? Nekem dolgom lenne…
- Rendben. Nekünk még amúgy is lenne némi megbeszélni valónk. Megkérdezhetem, hová igyekszel?
- Az nem tartozik rád! – Regulus felkapott néhány keze ügyébe eső tárgyat, megölelte Bellát, majd a „hiányozni fogsz!” szavakat suttogta a lány fülébe. Aztán nekivágott útjának idegesen, rémülten, mintha csak a halálba készülne.
- Bella, jól vagy? – érdeklődött Piton aggodalmaskodva. – Sápadtnak tűnsz.
A kérdezett azonban nem felelt, csak előre-hátra dűlöngélt a székén, és érthetetlenül motyogott valamit maga elé.
- Trixy! Hallasz egyáltalán? Figyelj már! Idehívtam neked Poppy Pomfreyt, a gyógyítót. Ő majd alaposan megvizsgál. Most már bármelyik pillanatban megérkezhet.
Ismét megszólalt a csengő.
Bellatrix most még jobban összerezzent. Úgy vélte, Voldemort is rájött, hogy terhes, és most meg akarja ölni a gyermekét. Igen, ez egészen biztos! A gyerek után pedig ő következik…
De csak Pomfrey érkezett meg. Piton bevezette a gyógyítót Bellatrixhoz, a hálószobába. A fehér taláros nő gyorsan, hozzáértő módon kutakodott a lányban, majd nedves kezeit egy rongyba törölgetve vidáman fordult Bella felé.
- Nos, kismama, meg is vagyunk!
- Nevem is van ám! – zsörtölődött a lány némileg megkönnyebbülten.
- És mi lenne az, kedveském?
- Bellatrix. Bellatrix Lestrange.
- Szóval, Bellatrix, vannak fájdalmaid?
- Nem, egyáltalán nincsenek. Még épp csak most értesültem a hírről…
- Értem. És miből jöttél rá, hogy terhes vagy?
- Pitontól tudom. Magamtól még nem jöttem volna rá…
- Voltál már várandós ez előtt is?
- Igen – Bellatrix alig bírta visszatartani a sírását. Még mindig képtelen volt elfelejteni halott gyermekét. A rémképek az elméjét szabdalták, míg az emlékek a szívét törték millió véres darabra.
- És mi történt, ha nem vagyok indiszkrét? – kérdezte a boszorkány, immár száraz kezével a haját igazgatva.
- Elvesztettem – nyögte ki Bella alig hallhatóan.
- Igazán sajnálom! Elmondom, hogy akkor mostantól mit teszünk. Először is a görcsök ellen átmasszírozom a hasadat. Ha fáj valahol, nyugodtan sikíts!
Pomfrey elkezdte masszírozni a hasát, hol erősebben, hol gyengédebben, de Bellatrix sehol sem érzett fájdalmat.
- Nem érzel semmit?
- Nem – mondta Bella bátortalanul. – Ez baj?
- Ez több dolgot is jelenthet – okoskodott a boszorkány. - Semmiképpen sem akarnálak félrevezetni azzal, hogy kijelentem: minden rendben van. Egyelőre állapodjunk meg abban, hogy mostantól kerülöd a fizikai megterheléseket, és próbálod élvezni a terhesség „örömeit”, rendben? A magzat megfelelően fejlődik, de ha netán valami gond lenne, hívjatok nyugodtan!
- Köszönjük! – kísérte ki Perselus a gyógyítót. De mielőtt bezárhatta volna az ajtót, Sirius rontott be azon.
- Mi folyik itt? Ki volt ez, varjú barátom? – értetlenkedett a Black-fiú Pomfrey után nézve.
- Semmi különös, csak gyógyítót hívtam Bellához…
- Miért, megsérült? – kérdezte aggodalmaskodva Sirius, és már rohant is befelé.
- Sirius! – köszöntötte Bella vigyorogva. – Képzeld, megint terhes vagyok!
- Mi? – Szegény srác nem tudott mit kezdeni ezzel a sokkoló információval. – És mégis kitől?
- A Nagyúrtól – Bellatrix idegesen körbe pillantott, nincs-e a megnevezett valahol a közelében.
- Ez biztos?
- Igen.
- Ez esetben hamarabb el kell menned, mint hittem. Az már biztos, hogy itt nem maradhatsz. Túl veszélyes lenne. Elköltözünk, csak te meg én. Senki nem fog ránk találni. Nemrég építettem egy nyári lakot a Tiltott Rengetegben. Ne aggódj, jól el van rejtve! Nem egy kastély, de hármunknak pont megfelel.
- Te nem látod tisztán a dolgokat, Sirius. Bellatrix egy szóval sem említette, hogy veled akar menni. És nekem amúgy is több közöm van hozzá, mint neked – lépett kettejük közé Perselus. Felborzolódott hajával harcias kiskakas benyomását keltette.
- Menj, és koslass inkább Lily Potter után! Bár te úgysem kellesz neki! Különben is, honnan teremtenél hirtelen biztonságos otthont Belláék számára?
- Az legyen az én gondom! És ne hidd, hogy parancsolgathatsz nekünk! Bella maga döntsön arról, hogy kivel akar élni!
- Hát, én nem is tudom… – Bellatrix zavarban volt. Csak egy nevet kellett volna kimondania, de annyira váratlanul érte ez a két oldali letámadás, hogy képtelen volt választ adni.
– Sirius! Kiskorom óta ismerlek, és igazából soha nem jöttünk ki egymással. Miből gondolod, hogy ezúttal másképp lenne? Te csak megsajnáltál engem, de nekem nem kell a könyörületed! Ráadásul a barátaid is ide kötnek, ők pedig ezerszer többet jelentenek a számodra, mint én. Csak kolonc lennék a nyakadon. És te, Perselus? Valamikor régen szerettelek. Ezt bevallhatom. De te soha nem szerettél igazán engem! Csak pótlék voltam neked, Lily pótléka. Amikor megtudtam, hogy milyen keveset jelentek neked, nagyon szomorú lettem, és a Nagyúr mellett találtam vigaszt. Ő és a halálfalóság segített át a lelki kínokon. Aztán megházasodtam, majd újra szerelmes lettem. Rosszul látjátok, nem a Nagyúr tehet arról, ami velem történik. Ez egyedül csak az én saram! Saját magam alakítom a sorsomat, és talán nem végzek túl jól munkát, de ez akkor is az én életem!
Perselus és Sirius lehorgasztott fejjel, leforrázva álltak a lány ágya mellett. Láthatóan nem ezekre a szavakra számítottak.
- Igen, sokszor hibáztam, és kész csoda, hogy még élek! De Perselus, téged sem kényszeríthetlek olyanra, amit később megbánnál! Attól tartok, ha egyszer Lily szabad prédává válik, te le fogsz csapni rá, és nem fog érdekelni tovább az én sorsom. Pedig jól kijönnénk, mert szinte lelki társakká váltunk az alatt az idő alatt, amíg mindketten a viszonzatlan szerelmet éltük meg. De meg kell értenetek, most már nem alapozhatom bizonytalanra a jövőmet! Most már nem én számítok, hanem csak a gyerekem!
- Épp erről van szó, Bella! Sirius semmit sem ért az apasághoz, ellenben én tapasztaltabb vagyok! Ez a gyerek lehet a második esélyünk! Ha nem jött össze az első, jó lesz ez, a soron következő! Be akarom bizonyítani, hogy érdemes vagyok az apaságra!
- Nem lehetsz az apja a gyereknek, hiszen Voldemort az!
- De hozzá nem mehetsz vissza! Nem lennél mellette biztonságban!
- Bella! Eddig nem voltam jó unokatestvéred, de kérlek, adj egy második esélyt! Ennyit igazán megérdemlek!
- Nem is tudom… - bizonytalanodott el a lány hol egyikükre, hol másikukra nézve.
Ekkor Sipor lépett be az ajtón.
A manó szánakozó szeretettel nézett úrnőjére, majd lehorgasztotta a fejét. Nagy fülei is lekókadtak, és ez aggodalommal töltötte el a jelenlévőket.
- Sipor? – Bella hangjában őszinte aggodalom csengett.
- Úrnő! – A manó nem mert felnézni a földről. – Az édesatyja…
- Mondd már! – kiáltott Sirius türelmetlenül.
- Az édesatyja szívrohamot kapott, és meghalt.
- Ez is miattam van – révedt maga elé a lány. – Nem bírta elviselni Medy szökését…
- Ugyan, ne beszélj már! – nyugtatgatta Perselus. – Erről nem te tehetsz!
- Látni akarom! Oda akarok menni! – jelentette ki Bella határozott hangon.
- Biztos? Veszélyes lehet – figyelmeztette Sirius.
- Nem érdekel! Látnom kell az apámat még egyszer, utoljára!
- Már a ravatalozóban van – suttogta Sipor megtört hangon, és az ingébe fújta az orrát.
- Elkísérlek – szólt Sirius. Piton csak lerogyott egy közeli székre, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
Sirius és Bella gyorsan a temetőhöz értek. A gondnok bevezette a lányt a ravatalozóba. A Black-fiú inkább kint maradt, és a temetőkút kávájára ülve rágyújtott egy cigarettára. Igazából bárhol máshol szívesebben lett volna, mint itt.
A vörös hajú gondnok kihúzta a hűtőkamra egyik rekeszének gördülős asztalát. A rozsdamentes acéltepsiben fehér lepel alatt pihent Cygnus holtteste.
- Magukra hagyom önöket – mondta a temetőszolga tapintatosan, azzal el is tűnt szem elől.
Bellatrix lassan felhajtotta a leplet, majd nézte, nézte apja halotti fehér arcát. Teltek-múltak a percek.
Aztán a lány egyszerre motozást hallott a szomszédos helyiségből.
A boncterem ajtaja kinyílt, és Voldemort lépett ki rajta.
A fémajtó nyitva maradt mögötte, és Bellatrix orrát egyből megcsapta a felnyitott testek bűzét elnyomni igyekvő vegyszer szaga.
- Nagyúr!
A sötét alak máris ott termett mellette, és két erős kéz kulcsolódott a nyakára.
- Sajnálom! – nyögte Bella felnézve a könyörtelen szemekbe.
A szorítás nem enyhült, sőt a könyörgő hangra valamelyest még erősödött is.
A lány levegő után kapkodott.
Mostanra már biztos volt benne, hogy élete legnagyobb hibáját követte el, amikor ide jött az apjához. Arca kezdett elkékülni. Már csak sötét pacákat látott ugrálni a szeme előtt, rejtélyes árnyakat, amelyek lassan elkezdték felemészteni.
A mágus hirtelen elengedte Bella nyakát, majd vadul harapdálni kezdte a lány nyakán feltűnő lilás ujjnyomok helyét.
- Én… – Bella végre levegőhöz jutott. – Nagyon sajnálom! Megpróbáltam azt tenni, ami helyes, végezni a kötelességemet, de talán tényleg nem vagyok erre alkalmas. Egy ilyen mihaszna cafkára nem szabad ehhez hasonló fontos dolgokat bízni! – Az utolsó szavakat már nem is Voldemortnak, hanem inkább a méhében fejlődő magzatnak szánta. El akart tőle búcsúzni. Tudta, hogy számukra eljött a vég. Voldemort, miután kiszórakozta magát, könyörtelenül végez mindkettejükkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése