Miután Bellatrix elhagyta a házat, Piton magába
roskadva rogyott a kanapéra. Meggörnyedve ült, és sokáig meredt poros cipőire, bár nem is igen látta azokat. Legszívesebben azonnal Bellatrix után rohant volna, hogy elmondja neki, tőle esett teherbe, nem pedig Rodolphustól. Előbb-utóbb meg kell tudnia, mivel csak e tudás birtokában élhet hazugság nélküli, teljes életet.
Most, hogy ismét Bellára gondolt, eszébe jutott az a szívszorító élmény, amikor a lány könnyek között vállalta fel előtte önnön hamisítatlan valóját. Ilyet talán soha többé nem fog már csinálni senki előtt, így végül is ő, Perselus Piton volt az, aki részese lehetett ennek a kiváltságos, kegyelmi pillanatnak, egy önálló emberi entitás életének egy unikális momentumának.
Habib együttérzően, földre szegezett pillantással sunnyogott oda a lábaihoz.
Perselus szája keserű mosolyra húzódott, miközben félig öntudatlanul beletúrt az élősködőket is rejtő loncsos szőrzetbe.
Vígasztaló örömmel töltötte el a gondolat, hogy bárhogy is, de Bella most boldog. Talán éppen elmélyült anyai lélekkel simogatja domborodó pocakját, és kedves szavakat suttog az eljövendő kis emberpalántának.
Akkor, abban az áldott pillanatban Piton igazi, felelősségteljes apának érezte magát.
De hát, Bella élete már sínen van, nélküle is, nem igaz?
Gondoskodni fog róla a férje, az apja, a Nagyúr…
De mi a helyzet Lilyvel? Ki fog törődni a kis Lilyvel? Neki nincsenek pártfogói, védelmezői… Neki csak ő van, ha ugyan…
Piton nagyot sóhajtott, majd kiment a konyhába elmosogatni.
Bellatrix órákkal később ért csak haza, mivel ezúttal lemondott a hoppanálásról.
A végére nagyon elfáradt a kimerítő gyaloglástól.
Hazaérve leroskadt egy székre, és émelyegni kezdett. Előszedte a terhességi útmutatót, és a rosszullétekről szóló részhez lapozott. Úgy döntött, megfogadja az ott leírt tanácsot, bármi legyen is az.
A pergamendoktor azt javasolta, hogy reggelire egyen meg egy szárazsüteményt, lassan üljön fel az ágyában, és mielőtt még felkelne, mondjon el egy mantrát, melyben a Nagyurat dicsőíti.
Így kelt fel hát az ágyból, pontosan betartva az utasításokat.
Aztán hoppanálni akart, de eszébe jutott, hogy azt most nem lehet.
Mélységesen elszégyellte magát, amiért nemrégiben hoppanált Pitonhoz, nem pedig a seprűjén utazott hozzá. Megfogadta, hogy ezentúl nem fogja ilyen veszélynek kitenni magzatát.
- Ne haragudj, már megint majdnem megfeledkeztem rólad! – suttogta mosolyogva, hasára tapasztva kezét.
Gyalog indult hát neki, hogy elhozza a Grimmauld téren maradt seprűjét.
Egyszerúen nem bírt egy helyben maradni. Valamit tennie kellett.
Csak délutánra ért a Grimmauld-térre.
- Apa, itt vagy? – kiáltotta a házba lépve.
- Szánalmas, senkiházi véráruló fattyak! – kezdett el kiabálni Mrs. Black portréja. – Megfulladok tőlük, ide érzem a szagukat!
- Walburga néni! – csitította Bellatrix, miközben pálcájából fénynyaláb emelkedett ki, amely bevilágította a sötét teret.
- Oh, Bellatrix! Hát te vagy az? – csendesedett el egyszerre a festmény.
- Igen, én. Tán másra számított?
- Furcsa… Mocskos vér szagát éreztem, drágám, de biztosan tévedtem. Hiszen nincs itt más rajtad kívúl…
- Apa hol van?
- Épp halálfalóskodik – jelentette ki áhítatosan az asszony.
- Remek, ezek szerint a Nagyúr mindenkinek oszt feladatot, csak nekem nem! - zsörtölődött magában csendesen Bellatrix.
- Mióta elvett az a Lestrange, az apád kap munkát, de rendesen…
- Nem akarok most Rodolphusról beszélni, inkább azt árulja el, apa mikor ér haza!
- Nem tudom, de nem is érdekel! Hónapok óta még csak le se porolta a vásznamat…
- Majd leporolja Sipor! És mondja csak, senki más nincs itthon?
- Nincs. Mind elmentek a cirkuszba. De talán jobb is így! Nem bírom már a látványukat se!
- Hát ebbe meg mi ütött? – tanakodott magában Bella, miközben faképnél hagyta a festményt. Walburga soha nem volt még ennyire ellenséges, még akkor sem, amikor még élt, és szabadon járt-kelt a házban.
Inkább örülne, hogy még nem dobták ki a szemétbe az ócska keretével együtt!
- Mondja meg apának, hogy elvittem a seprűmet! – utasította végül Bellatrix a festményt, majd se szó, se beszéd, kiviharzott a házból.
Teljesen besötétedett, mire hazaért, pedig a helyváltoztatáshoz a seprűjét is használta.
- Hol voltál? – kérdezte Rodolphus, amint belépett az ajtón.
- A Grimmauld téren – vetette oda a nő kurtán.
- Gyere, Lupina csinált vacsorát! És ezúttal nincs benne macskaszőr, magam ellenőriztem!
- Most nem vagyok éhes! Túl fáradt vagyok!
- Jól van! De tudod, mire gondoltam? Mi lenne, ha valamikor a szüleimmel vacsoráznánk? Ott közölhetnénk velük a jó hírt, miszerint gyarapodni fog a családunk…
- Nem is tudom… A terhesség miatt nem tudom visszafogni az indulataimat; a végén még valami bajt okozok…
- Te amúgy sem tudod türtőztetni magad a közelükben - jegyezte meg Rodolphus némi éllel a hangjában.
- Jó, de te is tudod, hogy a legszívesebben megölném őket! Annyira ellenszenvesek!
- De hát, nem titkolhatjuk el előlük! És mindkettőnknek ott kell lennünk a bejelentésnél! Ez amolyan elvi kérdés… Nem vagyunk mi muglik! Bár nem tudom, miért is magyarázom ezt neked, hiszen a halálfaló illemkódexszel te is tisztában vagy…
- Ne merj így beszélni velem, te gerinctelen, alkoholista disznó! – kiáltotta Bella, puszta kézzel esve neki férje arcának. De Rodolphus erősebbnek bizonyult nála, így a lány nem tudott komolyabb sérüléseket okozni neki.
- Erről beszéltem, te fúria! Fogd vissza magad, különben nem állok jót magamért! Megbeszélek egy időpontot a szüleimmel, akár tetszik neked, akár nem!
Mr. és Mrs. Lestrange-nek összesen nyolc házimanója volt. Lestrange-ék puccos étkezőjében elegáns vacsora fogadta a vendégeket, melyet a házirabszolgák készítettek el vérük, és verítékük árán.
Rodolphus a bejárati ajtó előtt megállj!-t parancsolt feleségének.
- Csak akkor mehetünk be, ha beengednek!
- De hát, ez a te házad is! – akadékoskodott Bella dühösen.
- Ez a szokás! És nagyon fontos, hogy ne gurulj egyből dühbe! Légy kedves, elvégre a szüleimről van szó! Nem akarnám, hogy miattad kitagadjanak! Nekem kell a pénzük!
- Leszarom a csekélyke Lestrange-vagyont! – feleselt a lány.
- Most már elég! – szólt rá erélyesen Rodolphus. – Ez az este nagyon fontos nekem! És attól, hogy felcsináltalak, még nem érdemelsz királyi bánásmódot, úgyhogy viselkedj! – Azzal a férfi erősen megszorította felesége csuklóját.
- Eressz el, te állat! – szisszent fel Bellatrix fájdalmában.
- Akkor tartsd magad ahhoz, amit megbeszéltünk!
- Rodolphus, tudod, hogy most képtelen vagyok visszafogni magam! Elvégre kisbabát várok! Őszintének kell lennem, ez a véremben van…
- Nem foghatsz mindent a gyerekünkre! Szerintem túlreagálod ezt az egészet! Te normál esetben sem tudod visszafogni magad!
- Arról én nem tehetek, ha a kicsi…
- Bellatrix, ennek semmi köze a kicsihez! Egyszerűen csak őt állítod be bűnbaknak! Igen is, léteznek hazudós terhesek is, te pedig közéjük tartozol!
- Nem parancsolhatsz nekem! Azt csinálok, amit akarok!
- Tényleg verést akarsz, cicám?
Bellatrix már készült valami csípőset válaszolni, de nyílt az ajtó, és Rabastan beengedte őket.
- Raby, kik jöttek? – vinnyogott bentről egy női hang.
- Bellatrix és Rodolphus.
Mr. és Mrs. Lestrange előléptek.
- Nahát, Rodolphus! Talán valami erőset ivott a nejed, hogy ilyen szörnyen néz ki?
- Hogy merészelsz így beszélni velem, te vén boszorkány? – fakadt ki ingerülten a kismama.
- Szerintem együnk! – vetette közbe halkan Rabastan.
Bellatrix lassan lecsillapodott, majd helyet foglalt az ünnepi asztalnál. A manók sietve szolgálták fel a finomabbnál is finomabb ételeket, de a vacsora alatt a hangulat mindvégig feszült maradt. Bellatrix nem viselte túl jól a felé érkező kíméletlen megjegyzéseket.
- Pompás az étel! – dicsérte a fogásokat Rabastan.
- Igen, tényleg nagyon finomak! – értett egyet vele Rodolphus.
- Na, és te hogy vélekedsz, Bellatrix? Hisz alig ettél valamit! Tán nem ízlettek a fogások? – kérdezte menyét Mrs. Lestrange pökhendi hangon.
- Erről jut eszembe, szeretnénk Bellával bejelenteni valamit! – vágott közbe hirtelen Rodolphus.
- Remélem azt, hogy elváltok! – morogta a bajsza alatt az öregasszony.
- Nem, sőt épp ellenkezőleg! Képzeljétek, Bellatrix hamarosan anyai örömök elé néz!
- Mi? – kérdezte holtra vált arccal az anyja, és amúgy is táskás szemei még pár miliméternyit kidülledtek.
- Igen, anyám, Bellatrix terhes!
- Ezt egyszerűen nem tudom elhinni! – ordította torkaszakadtából a vénasszony. – És mondd, te cafka, kitől van a fattyad? Mert az életemet tenném rá, hogy nem az én melák fiamtól! Szóval jobban teszed, ha bevallod, amíg még jó kedvemben vagyok!
- Ahh… - Bellatrix az alhasára szorította mindkét kezét. Láthatóan nagy fájdalmak kínozták.
- Bella, mi a baj? – szólongatta aggódva Rodolphus, miközben ádáz tekintet vetett az anyjára.
- Nagyon fáj! – nyögte Bellatrix, és a földre rogyott.
- Gyere, be kell vinnünk téged a Mungóba, méghozzá sürgősen! – kiáltotta férje falfehéren.
Aztán talpra segítette feleségét, és az ispotályba kísérte. Amíg a gyógyítók Bellatrixot vizsgálták, Rabastan és Mr. Lestrange is megérkeztek.
- Hogy van Bella? – kérdezte Rabastan az orrát piszkálva.
- Nem tudom, most vizsgálják!
- Anya azt mondta, nem jön! – jelentette be közömbösen Rabastan, kerülve Rodolphus tekintetét.
- Jobb is így! Minek kellett így felidegesítenie szegényt? Ha miatta megy el a baba, én nem is tudom, mit csinálok vele!
- Ehemm, ehemm! – lépett oda hozzájuk egy gyógyító. – Egyikük bemehet!
Rodolphus lecsapott a lehetőségre, és máris rohant feleségéhez.
- Bella, hogy vagy?
- Semmi baja sem neki, sem a gyereknek! – felelt a lány helyett a gyógyító. – Csak egy kis méh-összehúzódás, semmi komoly! Az egész idegi alapon történhetett. Túl sok stressz gyülemlett fel a kismamában, amit ő nem adott ki, és ennek ez lett az eredménye.
- Létezik ilyen?
- Igen. A kismamának mindenképp meg kell tanulnia levezetni a feszültséget. Ebben segíthet pár gyakorlat, tudja, amik elterelik a figyelmét a terhességről…
- És az normális, hogy Bellatrix mostanában ilyen gyakran hány? Hogy szédül, émelyeg, öklendezik, az ájulás kerülgeti, hogy nem képes visszafogni a hangulatváltozásait?
- Állandó hányinger? – A doktor eltöprengett.
- A legváratlanabb pillanatokban tör rá. Többször is naponta.
- Ez teljesen hétköznapi dolog. Amíg nem állandósul a hányinger, addig nincs baj, apuka. A gyerekkel semmi baj. Viszont a felesége…
- Mi? Mi a baj Bellával?
- Még mindig nagyon gyenge. A szervezete nehezen dolgozza fel a terhességet. Ezért van ennyire rosszul. És bár ez tényleg szokatlan egy kicsit, azért nem kell aggódnia! A felesége azért nem képes visszafogni a hangulatváltozásait, mert… nos, egyrészt, mert viselős, másrészt, mert kissé károsult az elméje. Pontosabban az idegrendszere.
- Bella nem őrült!
- Még nem, de jó úton halad a felé. Sajnálattal mondom ki, de a kezdeti fázisba lépett…
- És ez mivel magyarázható?
- Nem tudom. Nem volt a felesége mostanában az Azkabanban?
- Nem, de most, hogy mondja, dementorok között azért elég sok időt eltöltött.
- És a neje hisztérikus, kétségbeesett, olykor depressziós, és túlérzékeny?
- Igen. Ahogy mondja.
- Mindenképpen kedvesnek kell lennie hozzá! – A doktor hirtelen elsápadt. - Fontos, hogy legyen türelmes hozzá, és ne kiabáljon vele! Azon gondolkodtak már, hogy esetleg megszabaduljanak a gyerektől?
- Nem, ez szóba sem jöhet! – háborodott fel Rodolphus.
- Csak mert ha a kismama állapota nem javul, sőt esetleg rosszabbodik, akkor egyáltalán nem biztos, hogy ki tudja hordani a gyermekét.
- Hát ennyire nagy a baj?
- Hosszú távon kifejezetten számot tevő!
- És hogyan lehet javítani az állapotán? – Rodolphus tördelni kezdte az ujjait.
- Törődni kell vele sokat, és muszáj a tudomására hoznia, hogy szereti őt! És ha lehet, ne hagyja túl sokáig egyedül! Kényeztesse egy kicsit, arra most nagy szüksége van!
- Meggyógyulhat?
- Teljesen nem, de valamilyen szinten azért igen.
- És az őrülete kihat a babára is?
- Ha a kismama sokat idegeskedik, vagy túlzottan megerőlteti magát, akkor könnyen elvetélhet. Az ilyen összehúzódások nem jelentenek közvetlen életveszélyt a gyerekre, de azért nem árt vigyázni!
- És Bella most hogy van?
- Altató bűbájt alkalmaztam rajta, de bármelyik pillanatban felébredhet…
Rodolphus megsimogatta felesége izzadt arcát.
- Hadd aludjon! És én még csak nem is sejtettem, hogy ennyire szenved!
- Óh, és még valami! Hoppanáltak mostanában?
- Igen. Muszáj volt…
- Nincs olyan, hogy muszáj! A hoppanálás, dehoppanálás és zsupszkulcs használata a felesége esetében szigorúan tilos!
- Na… Nagyúr! – nyögte Bellatrix, miközben lassan ébredezett.
- Nem, Bella! Rodolphus vagyok. Hogy érzed magad?
- Nagyon megijedt, igaz anyuka? – szólt Bellához a gyógyító vigyorogva.
Bellatrix felkapta a pálcáját az asztalról, és az orvos mellkasának szegezte.
- Vonja vissza azonnal! – sziszegte dühösen. – Nem hallotta? Gyerünk! Többet rám ilyet ne merészeljen mondani! – A nő most már üvöltött.
- Invito pálca! – Bellatrix fegyvere egyenesen Rodolphus markában landolt.
- Rodolphus! – visította Bella. – Te is hallottad, hogy beszélt velem! Ezért bűnhődnie kell!
- Ezt majd otthon megbeszéljük. Menjünk haza, kicsim! – A férfi szelíd erőszakkal talpra állította feleségét, és kisétált vele a folyosóra, ahol a manók épp az előbb fertőtlenítették a padlót. Hála ennek, a klórszag beterítette a márványpadlót, és ettől Bella ismét öklendezni kezdett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése