Bellatrix kábán maga elé meredt. Nem is igen hallotta férje hisztériázását.
- Muszáj látnom a saját szememmel is! Scerando! – A férfi felesége hasának szegezte pálcáját, majd miután Bellát beborította a rózsaszín burok, bedugta fejét a nő felpuffadt hasába.
Odabent aztán mindent tisztán látott, minden apró kis részletet észlelt.
Egy gyerekkezdeményt látott, mely szemmel láthatóan jócskán túlhaladta már a zigóta-állapotot.
Rodolphus gyorsan kihúzta a fejét Bellából, mivel nagyon furcsállta az odabenn terjengő szagot, az anyai szervezet illatát. Miután azonban eltávolította fejét feleségéből, a kinti levegőt már büdösnek, és irritálónak érezte.
Legszívesebben visszabújt volna a nőbe. A kinti atmoszférától hirtelen szédülni kezdett. Megtapogatta arcát, hogy csakugyan tiszta-e, nem mázolta-e össze feleségének testnedve, de keze száraz volt, és tiszta.
- Valóban láttam valamit, ezt el kell ismernem! Először el sem akartam hinni, hogy az egy gyerek, de… - elkerekedő szemekkel fordult a síró Bellatrix felé. – De most már biztos vagyok bele! Ez tényleg nem vicc, hanem holt-komoly! Apa leszek, a fenébe is!
Bellatrix keservesen zokogva dőlt hanyatt az ágyon, és csak sírt, sírt keservesen, szinte az eszét vesztve.
Rodolphus kezdetben nem tudta, hogyan reagáljon a dologra, olyan váratlanul érte ez az egész, de mostanra aztán kihúzta magát, mellét kidüllesztette, és peckesen mórikálni kezdett:
- Apa leszek! A fiúk sárgulni fognak az írigységtől! Igen, igen! Ezzel beteljesítettem a Nagyúr parancsát! Hogy fog örülni, ha megtudja, hogy ilyen hamar sikerült teherbe ejtenem téged! Nem hiába, a Lestrange-spermák! – Rodolphus arcán önelégült mosoly terült szét.
Bellatrix azonban korántsem osztozott férje örömében.
„Nem, ez nem lehet!” – gondolta magában kétségbeesve. – „Mit fog szólni mindehhez a Nagyúr! Hogy ilyen hamar bekapta a legyet!”
- Terhes vagyok, gyerekem lesz… - motyogta maga elé egyre jobban háborgó gyomorral.
- Ne csodáld! Hisz egy igazi tenyészcsődör a férjed! – Rodolphus önelégülten vigyorgott, és mindent tudóan bólogatott. – Hogy mire nem képes az áldott aranyszerszám! – Azzal elismerően nézett saját ágyékára.
- Ez megmagyarázza, miért is érzek jó ideje feszülést a mellemben… – motyogta maga elé Bellatrix, keményen megmarkolva duzzadozó emlőit.
- Milyen jó vagyok! Elsőre sikerült! Apa, büszke lehetsz rám! – Rodolphus hangja elcsuklott meghatottságában, és önkéntelenül is kihúzta magát.
- Hát te semmi értelmeset nem tudsz mondani? Ne csak magaddal foglalkozz már, te szerencsétlen! – Bellatrix kezdte elveszíteni a türelmét.
- Asszony, szedd rendbe magad, indulunk! Nem tarthatjuk meg magunknak ezt az örömhírt!
Bellatrix felvette az ágy szélére hajtogatott felsőjét, majd felkapta a földön heverő furcsa pergament, és elindult vele a kijárat felé.
- Mi az a kezedben, Mucó? – kérdezte Rodolphus gyanakodva, résnyire szűkült szemekkel.
- Az egyik gyógyító adta. Én csak leejtettem a földre – magyarázkodott Bellatrix.
- Mi az? Egy terhességi útmutató?
- Valami olyasmi. Nem tudom, még nem olvastam el. Csak annyit tudok, hogy biztos valami hasznos dolog.
- Add ide, meg akarom nézni! – Rodolphus kitépte felesége kezéből a lapocskát, még mielőtt az önként átadhatta volna neki, és magában olvasni kezdte a papírosra felrótt sorokat.
- Nézd, ez itt azt írja, hogy a terhesség alatt, ha csak lehet, kerülni kell a hoppanálást! Különösen az utolsó pár hétben, mert véres hányást, és vetélést idézhetsz vele elő!
- És mi van akkor, ha nem teszem? Akkor a legrosszabb esetben trónolok egy órácskát a vécé fölött, és aztán…
- Bella, ez komoly dolog! Kezdetben még nem olyan veszélyes ugyan a dolog, az igaz, de a negyedik hónaptól kezdve már akár el is vetélhetsz, ha hoppanálsz! – idézte aggodalmasan a szórólapon lévő szöveget Rodolphus.
- Igen? Hogy oda ne rohanjak! – tettetett ásítást Bellatrix, de belül remegett az aggodalomtól.
- Bellatrix! Parancsolom, hogy vedd végre komolyan az anyaságodat! Ez nem vicc! – A férfi felesége kezébe nyomta a pergament, és dühösen, szinte fenyegetően kezdett el magyarázni a nőnek. – Ha én hónapokra megvonom magamtól a veled történő együttlétet, akkor ennyit te is igazán megtehetsz a baba kedvéért! Követelem, hogy olvasd el otthon ezt a tanácsadót, és ahhoz tartsd magad a továbbiakban!
- Te csak ne parancsolgass nekem! – Bella még mindig nem tért egészen magához a sokkból. - Nem hiszem, hogy akkora nagy áldozatot jelent neked az, hogy ezen túl nem erőszakolsz meg esténként, hanem végre békét hagysz nekem!
- Erőszakról beszélsz, cukorfalat? Ez azért erős, nem gondolod?
- Ha valaki nem akarja, és te mégis megteszed vele, azt te minek nevezed? – vetette oda kérdőn Bellatrix, amire férje nem tudott mit válaszolni.
A Lestrange-villában aztán Rodolphus végre magára hagyta Bellát közös hálójukban, hadd pihenjen zaklatott felesége. Ő addig legalább letusol, és lemossa magáról ennek a napnak a meglepetéseit.
Miután 15 percet időzött a forró víz alatt levendulaillatú tusfürdője társaságában, jó ötletnek tartotta, hogy körülnézzen a gyerekszobában, mielőtt még visszamenne Bellatrixhoz.
Eltöprengve a dolgon, végül arra a következtetésre jutott, hogy feleségének igaza volt abban, hogy a gyerekszoba túl távol van az ő hálójuktól. Így aztán, mivel az ő emeletükön nincs hely gyerekszobának, az lesz a legjobb megoldás, ha a kezdeti időkben a kicsi velük alszik majd a hálószobájukban.
Míg Rodolphus gondolatban már a babaszobát tervezte, Bellatrix tanácstalanul hánykolódott az ágyában. Keservesen sírt, majd’ megfulladt a könnyeiben.
Anyja huszonhárom évesen szülte őt, és az ismerősei közül is mindenki húsz éven felüli korban hozta világra első gyermekét!
Ő meg itt van, tizenhét évesen, és máris terhes!
Hisz szinte még gyermek, hiába, hogy papíron már nagykorú!
El sem meri hinni, hogy máris gyermeket vár! Hát, tényleg ilyen komolyan elfajult a helyzet? És ez nem egy rossz álom, amiből csak úgy felébredhet!
Na és mit fog ehhez szólni Voldemort?
Bella úgy érezte, elárulta igaz szerelmét, álnokul megcsalta őt! Semmirekellőnek, bűnösnek, mocskosnak érezte magát! Szégyenkezett azért, amiért teherbe esett!
A legszívesebben meghalt volna! És az a legrosszabb az egészben, hogy nem számíthat senkire sem!
A férje teljesen elszállt magától, a családja mindig is utálta, és rajtuk kívül ki másra támaszkodhatna ezekben a vészterhes időkben?
Rodolphus, miután megunta a babaszoba tervezgetését, feleségéhez sietett, hogy elújságolja neki vadonatúj ötletét a kicsi elhelyezését illetően.
- Na, megnyugodtál végre? – kérdezte Bellát kissé sürgetően. – Mert akkor mehetünk is a Nagyúrhoz a jó hírrel! Hidd el, jobb ezen minél hamarabb túlesnünk! Bár, ha te nem akarsz jönni, akár itthon is maradhatsz! Majd elmegyek én egyedül bejelenteni az örömhírt, utána pedig együtt ötletelhetünk tovább a babaszobán!
- Nem, én is megyek veled! – vágott közbe Bellatrix. - Nem akarok itthon ülni egyedül! Én akarom elmondani neki a nagy hírt! – kászálódott fel az ágyról, de elsőre visszahanyatlott. – Muszáj ilyen hamar mennünk? Nem várhatnánk ezzel még egy kicsit? Olyan fáradt vagyok!
- Mit kell ezen halasztgatni? Go, baby, go! – Roddy izgalmában mugli-nyelvre váltott.
Bellatrix nem igazán iparkodott a Nagyúr szeme elé kerülni, de végül belátta, jobb, ha Voldemort tőle tudja meg az igazat, mint hogy mástól! És ha tovább kéretné magát, még Rodolphus is gyanút fogna a mágus iránt táplált valós érzelmeiről… Kénytelen volt hát ismét felkászálódni, és emelt fővel követni férjét a minisztériumba.
Voldemort a szobájában fogadta őket.
Mikor beléptek hozzá, a Nagyúr épp az íróasztalánál fejtegetett valamiféle ősi rúnát, és munkáját azután sem hagyta félbe, hogy tudomást szerzett váratlan látogatásukról.
- Mi szél hozott benneteket? – kérdezte csendesen, fel sem nézve munkájából.
- Örömhírrel szolgálhatok, Nagyúr! – kezdte Rodolphus mellét kidüllesztve.
- És mi lenne az? – kérdezte gúnyosan Voldemort, pennáját belemártva muglivérrel töltött tintatartójába.
- Kegyelmes úr! – szólalt meg félénken Bella. – Én nem is tudom, hogy mondjam el, de… Terhes vagyok! – nyögte ki végül szégyenkezve.
Hisz végül is nem hagyhatta, hogy Voldemort más valakitől tudja meg az igazságot!
- És ki a boldog apa? – kérdezte vészjósló, dühös sziszegéssel a mágus.
- Hát ki más, mint én? – büszkélkedett Rodolphus. – Mi, mint rendes, kötelességtudó aranyvérű pár, minél hamarabb teljesíteni akartuk aranyvér-fenntartó kötelességünket, így rögvest a fajfenntartás nemes ösvényére léptünk, minek eredményeképpen…
- Elég! Tűnj innen, Rodolphus! – förmedt Voldemort a férfira vérben forgó szemekkel. – Bellatrixszal kell pár szót váltanom!
A férfi tanácstalanul Bellára pillantott, és nyugtalanul konstatálta, hogy felesége reszket, és kiveri a víz. Vonakodva bár, de kettesben hagyta őt Voldemorttal, annak ellenére, hogy tartott attól, feleségét megkínozzák, vagy talán meg is ölik.
Az ajtó előtt várta, hogy végre történjen valami. Nejét féltve még arra is képes volt, hogy hallgatózzon.
- Nagyúr, én nem tudom, mit mondhatnék, annyira sajnálom!
A mágus lassan, komótosan odasétált Bellához. Aztán a lehető legváratlanabb pillanatban megragadta a nyakát, és erősen megszorította.
- Elárultál engem, te ringyó! – kiáltotta fenyegetően fröcsögve.
- Ne haragudjon! – nyögte a lány levegő után kapkodva.
- Igen is haragszom! Gondoltál volna erre az előtt, hogy összefeküdtél azzal a félnótással, te szajha!
- De hát nem ön mondta, hogy aranyvérű utódok kellenek? És a kódexben is ez állt, hát mit tehettem volna? – Bella arca egyre fehérebb színűre vált.
Voldemort hirtelen eleresztette a levegő után kapkodó lány nyakát.
- Igen, igen, ebben van igazság… - A férfi zavartan meredt két kezére.
- Nagyúr? – szólalt meg Bella együttérzően.
Voldemort arcul köpte a lányt. Bella törölgetni kezdte magáról a Nagyúr nyálát, mire az hirtelen magához szorította, és hevesen csókolgatni kezdte Bellatrix remegő, lágy, balzsamos ajkait.
A kopasz mágus erőszakosan betolta nyelvét a lány szájába, amit Bella egyáltalán nem bánt.
Voldemort az ágyra taszította Bellát, és ránehézkedett. Tépni kezdte lefelé a lány ruháit, de aztán hirtelen gondolt egyet, és félbehagyva elkezdett munkáját, lekászálódott róla.
- Öltözz vissza! – förmedt rá szigorúan Bellára.
- De Nagyúr! - Bellatrix értetlenül vette vissza magára ruháinak tépett darabjait.
- Te terhes vagy, ezért most nem lehet!
A lány akaratlanul is az alhasára tette kezét.
- A kölyködet megtarthatod! De ennél több jóindulatot ne is remélj tőlem!
Bellatrix ezt viszont már nem is hallotta.
Mélyen elgondolkodott az imént történteken.
„A gyerek!” – gondolta. – „Miatta nem akar engem a Nagyúr, pedig igenis szerethetne a terhességem ideje alatt is, ő mégsem akarja! Ez az átkozott fattyú tehet mindenről! Még meg sem született, máris tönkreteszi az életemet!”
Bella azon kapta magát, hogy a folyosón rohan a lift felé, csak hogy minél előbb elhagyhassa a minisztériumot. Rodolphus szaladt utána, nem értve felesége kiborulásának az okát.
- Bella, várj! Állj, állj meg, Merlin szakállára!
Bellatrix már majdnem elérte a felvonót, amikor hirtelen megbotlott valamiben, és orra esett.
- Jól vagy, édesem? – segítette fel a földről Rodolphus.
- Csak megszédültem egy kicsit. Mi a fene történik velem? – nyivákolt a lány kétségbeesetten. – Mintha nem lennék önmagam! Nem értem! Meg fogok bolondulni, ha ez így megy tovább!
- Ez biztos a terhességed miatt van! Várj, ugye nincs semmi baja a kicsinek? Mondd, hogy nem bántotta őt a Nagyúr!
- Nem, hozzánk se nyúlt! – sziszegte fogai közt a választ Bella.
- Azért a biztonság kedvéért otthon megnézem! – mondta bizonytalanul Roddy. – Nálad sosem lehet tudni! Ki tudja, mi mindent titkolsz még el előlem?
- Hát ennyire nem bízol bennem? – fortyant fel a lány.
- Dehogynem, csak én magam is meg akarok győződni arról, hogy minden rendben van! Gondolom ez nem túl nagy kérés, amikor a saját gyerekemről van szó!
Bellatrix a hazaút során olykor meg-megtántorodott, ilyenkor Rodolphus kapta el a karját.
A Lestrange-villában aztán a férfi ismét belenézett a lány hasába, annak minden ellenkezése ellenére, majd amikor kidugta a fejét Bellából, megkönnyebülve felsóhajtott:
- Szerencsére a kicsinek nem esett baja!
Bellatrix csalódott volt. Igen, azt kívánta, bár megszabadulhatna ettől a kis parazitától, és bárcsak minden visszatérhetne a normális kerékvágásba! Igen elkeseredett lett, amikor Rodolphus azt mondta, hogy a gyerekük sértetlen.
Aznap este aztán a lány szörnyűségeset álmodott, talán éppen a kicsinek való rosszat akarása miatt.
Piton jelent meg az álmában, majd egy kellemes éjszakát töltöttek együtt a csatornában, nem sokkal az után, hogy legyőzték Aurora Whittenert.
A következő pillanatban már az esküvőjén találta magát, ahogy éppen összeházasodik Rodolphusszal, nem sokkal később pedig már az embriót hordozta a hasában.
Sikoltozva ébredt rémálmából.
Jó pár percébe beletelt, amíg rájött, hogy mindez csak álom volt.
És akkor hirtelen egy csapásra megértette az álmát!
Hogy lehet, hogy nem jött rá előbb?
Rodolphus nem hibázott a védekezés során!
Nem tőle van a gyereke!
Pitontól terhes! A mocskos félvér csinálta föl őt!
Elbotorkált a mosdóig, belehányt, majd hideg vízzel megmosta az arcát, és felnézett a mosdó feletti tükörbe.
Szemeiből záporoztak a könnyek.
Ez nem lehet igaz! Hogyan történhetett meg ez az egész? Nem, nem lehet ilyen szerencsétlen! Ez biztosan csak álom, nem pedig a valóság!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése