- Te tényleg azt hiszed, hogy Bella szeret téged? – nevette el magát gúnyosan Piton. - Miért, szerinted a félvérek jobban felizgatják? Azt kötve hiszem, ne is reménykedj!
- Amikor mellettem volt, legalább volt esélye arra, hogy boldog legyen! – érvelt dühösen Perselus.
- Bella engem szeret, hiszen hozzám jött feleségül! Ezt múld felül, te kopott tollú fekete varjú! – gúnyolódott Rodolphus vigyorogva.
- Mi itt akár ölre is mehetünk érte, Bella akkor sem fog egyikünket se szeretni! Neki csak a Nagyúr kell, ha nem vetted volna észre… – szólt Piton némiképp békítő hangon.
- De képzeld, észrevettem! Mindig is tudtam, hogy az a hülye kódex csak egy jó kifogás arra, hogy találkozhasson a Nagyúrral, semmi több! Azt mondtad, egyedül csak őt szereti, és én ezzel egyet is értek, viszont nyugodj meg, lassacskán el fogom érni azt, hogy én kerüljek a Nagyúr helyére, és senki más!
- És mégis, hogy akarod ezt elérni? Nem szegülhetsz nyíltan Voldemort ellen, hiszen akkor valószínűleg maga Bellatrix fog végezni veled!
- Nem számít! Hidd el, a Nagyúrnak hosszabb távon úgysem kell a lány! És amikor majd eldobja, mint egy darab rongyot, akkor hozzám jön majd vigasztalódni, nem pedig hozzád! És értsd meg végre, barátom, ettől vagyok én sokkal több nálad!
Mialatt Rodolphus épp Pitonnal hepciáskodott, Bellatrix (Lupina szánalmas ajtót elálló próbálkozása ellenére) útnak indult, hogy magától a Sötét Nagyúrtól kérjen egy példányt a kódexből, amelyet már annyira vágyott elolvasni. Úgy érezte, képtelen tovább tudatlanságban élni, mindenféleképpen meg kell ismernie a könyv titkos tartalmát.
Voldemortra abban a helyiségben talált rá, amelyben korábban ő, és Rodolphus összeházasodtak. A mágus mintha csak perverz örömét lelte volna a lány ilyetén módon történő kínzásában.
- Nagyúr! – szólította meg Bella remegve, és lehajtott fejjel lépett oda a mágus mellé.
- Nem kellene itt lenned! – szólt rá mogorván a férfi. Meredten nézte a falat, miközben valami fekete anyagot markolászott két keze közt.
- Nagyúr, én nem szeretem Rodolphust! – tört ki a lányból indulatosan. – Miért kellett hozzá mennem? Mi célod volt ezzel a dologgal, uram?
- Épp ideje volt már a dolognak! – kiáltotta Voldemort. Tekintetéből harag sütött, és fájdalom. - Gyanút fogtak volna, ha nem mész férjhez! Én csak megelőztem a pletykálkodást! – A mágus maga elé meredt, így kerülve a lány tekintetét.
- Igazából a kódexért jöttem… - suttogta Bella feldúlva.
- Aha… – Voldemort tovább markolászta a kezében tartott sötét szövetdarabot.
- Nagyúr, szabadna tudnom, mi az ott a kezében?
Voldemort Bellatrixra nézett, és fájdalmas hangon így szólt:
- Ha tudni akarod, az esküvői talárod egy darabja…
- És miért tartja magánál, Nagyúr? – Bella gyomra remegni kezdett.
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy kérdezősködj! – Voldemort zavart arckifejezéssel zsebre vágta a ruhadarabot, majd motyogni kezdett:
- Nem értem… Hozzáadtalak Rodolphushoz! Azt hittem, ennyi elég lesz…
- Mihez lesz elég, Uram? – Bella kacéran kidüllesztette a melleit.
- Te átokverte, miért nem szabadulhatok meg tőled? Mit kell még tennem, hogy kiverjelek a fejemből? – Voldemort hirtelen lekevert egy hatalmas pofont Bellatrixnak. – Miért izgatsz fel még mindig, te aljas némber?
- Én akár el is mehetek, ha azt akarja… – mosolyodott el Bellatrix az ütéstől pirosló orcával.
- Igen, menj! Takarodj innen! Nesze, itt a könyved! Vidd, menj már! – Voldemort a lány kezébe nyomta a könyvet, majd tüntetően hátat fordított neki.
Bella, kezében a könyvvel, vidám kacajjal hoppanált.
„Hát még mindig szeret! Hát még mindig ilyen nagy hatással vagyok rá!”- ujjongott a könyvet szorongatva.
Otthon aztán elviselhetetlennek érezte a szobafogságot, amit férje szabott ki rá, és amelyet Lupina volt hivatott felügyelni.
Végül azzal foglalta le magát, hogy a Nagyúr kódexét olvasta. A kötet az „Aranyló vér” címet viselte, bár amúgy mindenki csak „Halálfaló-kódex”-ként emlegette.
A kódex az alábbi fejezeteket tartalmazta:
* 1. fejezet – A halálfalók belső köréhez tartozó halálfalók feladatai
* 2. fejezet – A halálfalók külső köréhez tartozó halálfalók feladatai
* 3. fejezet – A halálfalók feladata a csatatéren
* 4. fejezet – A halálfalók feladata a magánéletükben
* 5. fejezet – A tiszta vér továbbadásának, és megőrzésének feladatai
* 6. fejezet – A halálfaló hitvesének feladata
* 7. fejezet – A halálfaló fiúgyermekének feladata
* 8. fejezet – A halálfaló leánygyermekének feladata
* 9. fejezet – A tiszta vér fontossága
Bellatrix szinte falta a betűket, nagyon élvezte a könyv olvasását.
Közben a Roxfortra gondolt, és szívét összefacsarta a mély szomorúság. Mennyi ehhez hasonlatos könyvet elolvashatna ott, mennyi mindent megtudhatna a könyvtár Titkos részlegének kódexeiből!
Nem tudta, miért él egyáltalán, amikor ennyire tudatlan marad a halálfalósághoz!
Voldemort ki fogja rúgni őt a halálfalók közül, ha megtudja, hogy olyan gyenge akaratú volt, hogy nem folytatta az iskolát!
Ráadásul a csatornában le is fogyott, teste tele lett sebekkel, szinte megcsúnyult! Voldemort így biztosan kiszeret majd belőle, nem lehet az ágyasa sem neki, sem másnak! Talán még Rodolphusnak sem…
Miután elolvasta a Halálfaló-kódexet, Bella csak még szomorúbb lett.
Semmi haszna ennek a vacak könyvnek! Elolvasása után csak még inkább elbizonytalanodott, csak még inkább kétségbe esett! Hisz a könyv nem is tett említést női halálfalókról, csak férfiakról!
Tehát igaz! Neki végképp semmi keresnivalója sincs a Nagyúr szolgálói között!
Bellatrix észre sem vette, hogy Rodolphus időközben hazajött, és csendben leült mellé, az ágya szélére. A lány ijedten összerezzent, amikor észrevette, majd várakozásteljesen nézett a férjére.
- Hoztam neked pár dolgot, hogy ne unatkozz annyira – jelentette be Rodolphus, és mondandóját egy nagy kacsintással nyomatékosította is.
- Miket hoztál nekem? – kérdezte Bella, és kíváncsian nézett férjére.
- Csokibékát, csokikondért, és a Reggeli Próféta legfrissebb számát. És ne aggódj, már nem kell sokáig itt tespedned! Ezt a hetet bírd még ki, aztán felépülsz annyira, hogy akár már hoppanálhatsz is!
- Hagyj békén, Rodolphus! Nincs szükségem a sajnálatodra! Most pedig menj innen, ki akarom olvasni az újságot! – Bár Bella haragot színlelt, azért örült férje figyelmességének, és ez Rodolphus figyelmét sem kerülte el.
A férfi vidáman mosolyogva távozott, Bellatrix pedig olvasni kezdte a Reggeli Próféta vezércikkét:
„Botrány! Botrány! Tiltott varázskenőcsök, gyógyfőzetek, bájitalok!
A tegnapi napon a Szent Mungo Varázsnyavalya-, és Ragálykúráló Ispotály gyógyítói megerősítették a hírt, miszerint az intézetben szigorító intézkedések léptek érvénybe.
Az utóbbi időben sokan tettek panaszt a miatt, hogy a kórházban mugli módszerek segítségével is gyógyítanak, így ezeket az orvosi praktikákat a mai naptól szüneteltetik! Ezen túl a mugli gyógyító technikák alkalmazása céljából érkező betegeket mugli kórházakba irányítják, ezen betegek nevét, és lakcímét megőrzésre rögzítik, és a Mágiaügyi Minisztériumba lejelentik.
További fontos hír, hogy a varázsvilág-béli betegségek terén sikerült felfedni egy igen súlyos problémát. A vérfarkas harapást eddig egy mugli sebeknél érzéstelenítőként használt kenőccsel kezelték, melynek hatására az ezzel kezelt személy nem változott vérfarkassá.
Ez a szer a mai naptól betiltásra kerül, mivel felfedezték a szer egy olyan mellékhatását, amely egyes esetekben károsítja a beteg agyszöveteit, belső vérzést vált ki, kevésbé súlyos esetekben láb-, és kézrángást okoz. Ezek a mellékhatások nem jelentkeznek azonnal, van úgy, hogy csak évekkel később okoznak tüneteket.
Ez a szer tehát a mai naptól betiltásra kerül; használata két év letöltendő börtönbüntetést von maga után az Azkabanban. Azt még nem tudni, hogy a szer melyik alapanyaga okozza a káros hatást, de a kórház elszántan dolgozik a probléma kiküszöbölésén!”
Bellatrixnak eszébe jutott, hogy annak idején a Roxfortban Hagrid pont ilyen krémmel kente be az ő harapásos sebét. Annak idején csodálkozott is azon, hogy miért nem változott vérfarkassá…
Akkor nála most vajon melyik mellékhatás fog érvényesülni? A csatornában történtek után nagyon is elképzelhetőnek tartotta azt, hogy mindegyik, elvégre odalent aztán kijutott neki a jóból!
Bellatrix kiolvasta az újságot; meglepődve fedezte fel a társkereső rovatban Sipor hirdetését…
Rodolphusnak az utóbbi időben többször is el kellett mennie halálfaló-bevetésre, és arra az időre kénytelen volt Lupinára hagyni Bellát, ám a manónak annyi dolga volt, hogy azok mellett nem igen maradt ideje figyelni úrnőjére.
Így volt ez azon a pénteki napon is. Bella éppen a mosdóból tántorgott vissza az ágya felé, amikor hirtelen különös hangokra lett figyelmes:
- Bella, Bellatrix! – A hang mintha Auroráé lett volna!
Bella megrettent a hallatán.
- Mutasd magad! Gyere elő! – kiáltotta rémülten.
Nem történt semmi. Talán csak képzelte az egészet? Nem, olyan valóságosnak tűnt az egész! Bella szentül hitte, hogy valós hangok zaklatják, nem pedig csak emlékeinek veszett kísértetei.
- Hagyj békén! Ne kövess! – kiabálta hisztérikusan, majd az ajtóhoz rohant.
- Reducto! – kiáltotta, és a faajtó kirobbant a helyéből.
Bella kirohant a nyíláson, és a Mágiaügyi Minisztériumba hoppanált.
Voldemortot kereste, és nem is kellett sokáig rónia a sötét folyosókat, mert szinte azonnal belefutott a mágusba.
- Nagyúr, könyörgöm segítsen! Követ engem, kérem, védjen meg tőle!
Bella sikoltozott, és közben görcsösen kapaszkodott a férfiba.
- Mit merészelsz, te arcátlan perszóna? – kiabált a férfi Bellatrixra, de közben rémült szemekkel meredt rá.
- Nagyúr, itt van, követ engem! Aurora visszatért! – Bella hisztérikusan kiabált.
Voldemort berángatta a lányt az egyik közeli szobába, majd kotorászni kezdett az ott lévő bájitalos szekrényben. Hamarosan egy fiolányi sárga színű löttyöt vett elő, felnyitotta az üvegcsét, majd a tartalmát Bella szájába öntötte. A lány néhány pillanatig még zihált a rémülettől, majd böffentett egy hangosat, és lassan megnyugodott.
- Ne is figyeljen rám, Nagyúr, hisz csupa őrültséget hordok itt össze! – nézett fel urára bocsánatkérően.
- Pontosan így van, őrültségeket! – morogta Voldemort elgondolkozva.
- Hálásan köszönöm a segítségét, Nagyúr! – Bella nem győzött hálákodni.
- Buta kislány! Aurora meghalt, így nem térhet vissza! – közölte vele Voldemort lágy hangon.
- Igen, én is tudom, de hát őt hallottam! Bár, biztosan csak képzelődtem! Most már tudom, egész biztosan csak képzeltem a dolgot, és…
- Eszement! – Voldemort kedvesen zsörtölődött a lánnyal. Bella, látva ura kedélyes lelkiállapotát, úgy döntött, előhozakodik azzal a kéréssel, amit mind ez ideig nem mert a mágus elé tárni.
- Tudja, Nagyúr, én gondolkoztam, és arra jutottam, hogy…
- Nocsak! Hát léteznek még csodák! – szólt gúnyosan a mágus. – Szóval Mrs. Lestrange gondolkodott! Na és, mire jutott a nagyságos asszony?
- Nos, Uram, Rodolphus pénzért dolgozik, mint halálfaló, nemde?
- És ha igen, akkor mi van? – kérdezte gyanakodva a Nagyúr, és arca elkomorodott. Bella azonban ezt nem vette észre.
- És, hát… szóval… én nem, és… mivel nem fejeztem be az iskolát…
Voldemort résnyire szűkült, vöröses-szürkés szemeivel belebámult Bella sötét, fáradt szemei közé.
Bellatrix nem merte levenni róla a pillantását. Tudta, hogy Voldemort épp most legilimentálja őt, de hagyta, mindenféle ellenkezés nélkül.
- Te semmirekellő, önző cafka! Hogy merészelsz pénzért kuncsorogni nálam?
- Nagyon sajnálom, Nagyúr, de tudja, nekem is meg kell élnem valamiből! Én nem akarok minden egyes alkalommal a férjemhez fordulni anyagiakért, mert ő akkor általában kér valamit cserébe…
Voldemort parázslott a dühtől. Előrántotta a pálcáját, és véres sebeket ejtett vele a lány arcán, nyakán és karjain. Bella vérrel borítva rogyott a padlóra.
- Még van bőr a pofádon, te ribanc? Hogy merészelsz ilyen tiszteletlen lenni velem?
- Nem, én nem akartam…
Voldemort ököllel pofon vágta a lányt.
- Könyörgök, bocsásson meg! Tiszteletlen voltam, ne haragudjon! – nyögte Bellatrix a földön fetrengve.
- Nem fogok megkönyörülni rajtad! Ha arra számítottál, nagyot tévedtél!
- Ne, ne haragudjon, kérem! Soha többé nem leszek ilyen követelőző!
- Nem hát! – Voldemort belerúgott Bella sípcsontjába. – A leghűségesebb halálfalómtól elvárom, hogy ingyen dolgozzon nekem!
Bellatrixot meghökkentette ez a válasz. Jobban örült neki, mint bármi másnak a világon, a testi fájdalmak ellenére is.
- Nagyúr! – susogta örömkönnyekben, és vérben úszva. – Szóval én vagyok a kedvenc halálfalója?
Hosszú csend következett, majd végül Voldemort csak megszólalt:
- Nem vagy a Roxfortban, Bellatrix! Pedig ezt már nem egyszer megbeszéltük! – sziszegte dühösen a férfi.
- Azért, mert…
- Nem érdekelnek a bugyuta kifogásaid, te szajha! Egy árva fityinget sem fogsz kapni azért, amiért a halálfalóm vagy, erre mérget vehetsz!
- Ez csak természetes, Nagyúr! – Bella lesütötte a szemeit.
- Ha viszont mutatsz nekem egyet, s mást, akkor talán kiérdemelhetsz azért pár galleont!
Bellatrix már nem az örömkönnyekkel küzdött, hanem a szomorúság könnyeivel.
- Nagyúr, én nem azért vagyok ön mellett, mert elvárnék bármit is cserébe! Hallgasson meg, kérem! Én őszintén szeret…
- Nem vagyok kíváncsi arra, amit épp mondani akarsz nekem!
- Esedezem! Könyörgök! – Bellatrix zokogni kezdett. Nem bírta tovább visszafogni magát. – Ne tegye ezt velem! Hát ennyire nem jelentek önnek semmit sem?
- Nagyon elkanászodtál, te buta lány! De én majd mindjárt helyre teszlek! Megmutatom, hol a helyed valójában! – Voldemort szája vészjósló mosolyra húzódott.
Aztán elkapta Bellatrix nyakát, és olyan erősen kezdte el szorongatni, hogy a nyak egy csontja hirtelen megroppant, és Bella fuldokolni, majd öklendezni kezdett, aztán pedig váratlanul végighányta Voldemortot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése