Voldemort fekete köpenyérõl lassan csorgott lefelé a zöldes, narancssárga ételdarab-maradékokkal tarkított, bûzölgõ trutyi. A Sötét Nagyúr annyira meglepõdött, hogy karizmai elernyedtek, a lány kicsúszott a kezei közül, és egyenesen a padlóra zuhant. Bellatrix ott lenn tovább öklendezett, de már nem jött ki belõle semmi sem.
- Jaj, Nagyúr, annyira sajnálom! – nyögte Bella elsápadva, és ruhája ujjával próbálta letakarítani mocskát a mágusról.
Voldemort elsõ megdöbbenése után dühösen elõrántotta a pálcáját, és Bellára szegezte.
- Kérem, büntessen meg! – suttogta a lány falfehérre vált, könnyes arccal.
- Meg is foglak, abban biztos lehetsz! – tombolt a férfi. – De elõbb letakarítom magamról a gyomrod tartalmát!
A pálcával magára bökött, majd elkiáltotta magát:
– Suvickus!
Pár másodperc, és már el is tûntek róla a ragacsos, nyúlós foltok, a ruhának pedig finom vaníliaillata lett. Ettõl a szagtól Bellatrix ismét émelyegni kezdett.
Voldemort már éppen arra készült, hogy megkínozza a lányt, de egy hirtelen támadt gondolat visszafogta a pálcáját.
- Csak nem estél teherbe? – Pálcát tartó keze lehanyatlott, szája széle rángatózni kezdett.
Ekkor hirtelen kopogtattak, és a következõ pillanatban Rodolphus lépett be az ajtón.
- Nagyúr! – zihálta a férfi, csupán futó pillantást vetve feleségére. – A küldetés sikerrel járt! Nottal kivégeztük az agg muglikat, ahogyan parancsolta! Bella, te jól vagy? Olyan sápadtnak látszol!
- Én hívattam – hazudta rezzenéstelen arccal Voldemort. – De már mindent megbeszéltünk, ugye, Mrs. Lestrange? Vidd innen, Rodolphus, amíg még megteheted! – mutatott a lányra a Nagyúr, és indulatosan hátat fordított.
Rodolphus értetlenül nézett hol egyikükre, hol másikukra, majd Bellát maga elõtt terelgetve távozott a helyiségbõl.
- Mit mûveltél már megint? – kérdezte feleségétõl idegesen, megvárva azért, hogy elõtte kellõ mértékben eltávolodjanak az ajtótól.
- Olyan ostoba voltam, bocsáss meg, férjecském! – nyögte a lány még mindig holtsápadtan, esdeklõen tekintve férjére.
- Mi történt? Mondd már! – sürgette az türelmetlenül.
- Lehánytam a Nagyurat – temette tenyerébe arcát a lány, így rejtve el könnyeit férje elõl.
- Hogy mit csináltál? – Rodolphus szemei ijesztõen kidülledtek.
- Jól hallottad! És ezt sosem bocsátja meg nekem! Bár, ha tényleg azt hiszi, hogy én… - Bella elharapta a további mondandóját.
- Mi a fene ütött beléd? – Roddy szemmel láthatóan nem tudott lenyugodni, és nem is figyelt igazán. - Komolyan mondom, te nem vagy normális! Minek kellett egyáltalán idejönnöd?
- Semmi közöd hozzá, ez az én dolgom! – tört ki a lány dühösen. - És nem megyek haza többé hozzád! Nem akarok!
Rodolphus türelmét elvesztve lépett közelebb feleségéhez.
Bella szemei elkerekedtek a haragtól, ahogy férje durván megragadta a karját. Eszébe jutott a nászéjszakájuk, amikor a férfi hasonlóképpen bánt vele. Felsikoltott fájdalmában, és méltatlankodásában.
- Csendesebben, még meghallanak minket! Semmi szükségem arra, hogy a fiúk a hisztérika feleségemmel hecceljenek! Gyere, hazamegyünk, és mindent megbeszélünk!
Bellatrix kitépte magát Rodolphus szorításából.
- Annyira utállak! Te nem lehetsz a férjem! Ez nem lehet valóság! Hogy pont te, meg én…
- Micsoda? Hogy ez nem valóság? – A férfi gúnyosan felkacagott. – Bellácskám, jó lenne, ha végre felfognád, itt már rég óta nem az számít, hogy te mit akarsz! Mivel én vagyok a fõnök, ezért neked azt kell tenned, amire én utasítalak!
- Ó, bárcsak meghalnál! Vagy jobb lenne, ha én távoznék el az élõk sorából…
- Neked elment az eszed, mi a fenérõl beszélsz? Nem akarhatsz meghalni, amikor én vagyok a férjed! Majd ha a huszadik gyerekemet is felnevelted, és nekem már nem áll fel többször, na, akkor aztán elpatkolhatsz, de addig…
- Soha nem fogok gyereket szülni neked! – vágta dühös szavait férje arcába a lány.
Rodolphus erre teljes erejébõl pofon vágta.
- Majd meglátjuk, ki az erõsebb, cicám! – fenyegetõzött a férfi vészjósló mosollyal, majd megragadta a lány karját, és mint a villám hazahoppanáltatta a Lestrange-villába.
Bellatrix gyomra a hirtelen utazástól még inkább felkavarodott, arca zöldülõ színt öltött fel.
Rodolphus teljesen felajzva levágta a lányt a nappali muglibõr kanapéjára, rámászott, a combjai közé furakodott, majd letépte magáról a talárját, és letolta nadrágját.
- Ne, Roddy! Ne csináld! – sikította Bella erõtlenül. – Rosszul vagyok, hagyj békén!
Férje verejtékes, eltorzult arcán bizonytalan tétovaság suhant át. Rodolphus látta maga alatt Bellatrix zöldülõ arcát, beszívta orrába a lány szúrós, savanyú beteg-szagát, és nemi vágya lassan lelohadt. Kedvét vesztve engedte el feleségét, a hátára hengeredett, majd tekintetét a mennyezetre függesztve csendesen így szólt:
- Bella, miért teszed ezt velem? Miért forgatsz ki saját magamból?
- Nem értem mirõl beszélsz… Csak rosszul vagyok, ez minden!
- Mindig a legrosszabbat hozod ki belõlem! – Rodolphus sírva fakadt.
Bella már majdnem megsajnálta.
Ekkor csengettek. Mivel Sipor cirkuszba vitte Lupinát, így a ház urára maradt az ajtónyitás.
Roddy megtörölte könnyes szemeit, majd bánatos kiskutya tekintettel elkullogott a bejárat irányába.
Cygnust találta az ajtó elõtt, és rezignáltan tûrte, hogy apósa félretolja õt az útjából, és lánya irányába törtessen.
- Mit akarsz itt, apa? – förmedt rá Bella nyersen az apjára, amikor meglátta.
Rodolphus eközben kinn a konyhában, a szekrény mélyérõl elõvette Sipor féltve rejtegetett sárkánnyál-pálinkáját, és egy kristálypoharat. Végignyalt ajkain, és jó adagot töltött ki magának a méregerõs, zöldes italból.
Cygnus bárgyún vigyorogva, mézes-mázas tekintettel bámult a lányára. Bella jól ismerte apjának ezt a bamba-borjú nézését.
- Épp a minap jutott eszembe, hogy még meg sem ünnepeltük a 17. születésnapodat, ezért aztán hoztam neked egy maxi-nagy tortát! Van rajta kívánós gyertya, és a testvéreid írtak hozzá egy-egy levelet, így bizonyítván, hogy milyen sokat jelentesz nekik…
Bellatrix kezébe vette a két pergament. Elõször az Andromedáét olvasta el, jó hangosan, hogy az apja is hallja.
„Kedves, Bellus!
Narcissa biztosan megöl, ha megtudja, hogy írtam neked, de már nem érdekel! Tudom, haragban vagyunk, de már nem bírom megállni, hogy ne írjak neked! Annyira jó lenne, hogy ismét köztünk lennél! Boldog szülinapot, tesókám! Annyira hiányzol!
Hugicád, Medus!”
Bella összegyûrte a levelet, és eldobta. Nem sok kedvvel ugyan, de felolvasta a Narcissáét is:
„Kedves Bellatrix!
Még mindig haragszom ugyan rád, de valamelyest gyötört a bûntudat, amiért nem köszöntöttelek fel, így a lelki békességem megõrzése érdekében szeretném most megtenni, amennyiben megengeded.
Tehát, elõször is – ahogyan illik –, boldog születésnapot kívánok neked! Másodsorban, szeretném elmondani, hogy nekem személy szerint egyáltalán nem hiányzol az iskolából! Nem is tudod, mennyivel jobb ott nélküled! Örülök, hogy ilyen téren is megszabadulhattam tõled!
Viszont Medy, mély sajnálatomra, majd’ meghal nélküled, de ne aggódj, teszek róla, hogy kiverjem személyedet a fejébõl! Minden erõmmel azon leszek, hogy segítsem õt, így hamar rá fog jönni, hogy kire számíthat valójában, és kire nem!
Narcissa B.”
- Cissy, te álnok kígyó! – Bella keze ökölbe szorult. – Egy gyors pálcamozdulat, és véged! Velem te ne szórakozz, mert keservesen megbánod!
Cygnus derûsen figyelte lánya dühkitörését, és szemmel láthatóan jól szórakozott.
Egyszerre Roddy tántorgott be az ajtónyíláson. Akaratlanul is végighallgatta Narcissa levelének tartalmát, és most felháborodva kelt felesége pártjára.
- Igazad van, szívem! Hogy képzeli az a kis szuka? Kóstolgat egy halálfaló-feleséget? – A becsípett férfi harciasan próbálta elõrántani a pálcáját a zsebébõl, de a nagy lendülettõl a fadarab messzire kiszállt a kezébõl, és homlokon találta Cygnust.
- Hát, te meg? – vicsorgott apósára az alkoholtól felbátorodott férfi. - Te is csak azért hoztad a leveleket Bellatrixnak, hogy felzaklasd, mi?
Cygnus ügyet se vetett vejére. Aggódó szemekkel fürkészte lánya zöldes ábrázatát.
- Menj már haza, vén hattyú! – utasítgatta a vendéget Rodolphus keresztbe álló szemekkel. – Az én cukorfalatomnak pihennie kell, az elõbb is hányt. Nagyon ingatag… – Azzal kacsázva imbolyogni kezdett Cygnus felé.
- Mit mond ez a szerencsétlen? – kérdezte Bellát az apja aggodalmas hangon. – Te tényleg hánytál?
- És feltûnõ hangulatváltozásai is vannak! – árulkodott vihorászva Rodolphus.
- Roddy! Ez nem tartozik rá! – szólt dühösen a férjére Bellatrix.
- Ne szólj bele a férfiak dolgába, egyed inkább a tortádat! – förmedt rá Rodolphus akadozó nyelvvel.
- Nem kívánom most az édeset, inkább valami savanyút!
- Egyezzünk ki döntetlenben, legyen édes-savanyú! – röhögött hisztérikusan a férje. – Rendelek valami kínait!
- Már kezdem bánni, hogy hozzád adtam a lányomat! – mondta Cygnus, miközben elgondolkodva méregette tekintetével Bella hasát.
- Kicsike zsenygécske kutyuszka-húszocska! – Roddy nevetõgörcsöt kapott, és a hasát fogdosva fetrengett a földön.
- Na, én megyek, nem bírom már tovább elviselni ezt az idiótát! – Cygnus kifelé menet undorral lépett át a padlón fetrengõ Rodolphuson. – Vigyázz magadra, kislányom! Ne erõltesd meg magad!
Roddy négykézláb mászott ki a szobából, és közben kutyaugatásra emlékeztetõ hangokat adott ki a száján.
Bella szomorú szemekkel nézett utána, majd elõvette a Reggeli próféta aznapi számát, és olvasni kezdte.
„Szenzáció! Szenzáció! Elõkerültek a dementorok!
A minisztérium dolgozói repülõ dementorok csoportjára leltek Godric’s Hollow csatornahálózatában!
A groteszk lények önszántukból tértek vissza Londonba, kényszerítésre utaló jelek nincsenek! Szökésükért hamarosan megkapják méltó büntetésüket!”
„Bizonyára tudomást szereztek arról, hogy Aurora meghalt, és feladták a további rejtõzködést!” – töprengett magában Bellatrix. Rosszulléte már múlóban volt. „De hát, tényleg ilyen sokan lettek volna abban a csatornában? Akkor még szerencsésnek mondhatom magam, amiért nem találkoztam mindegyikükkel!”
A lány érzelgõsen elmosolyodott. Eszébe jutottak a bébi-dementorok, ahogy anyaként táplálja õket, ahogy ott csüngenek a testén…
- Nocsak, hirtelen ilyen jó kedved támadt? – Férje állt az ajtóban, kezében egy újabb pohár itallal.
- Hogy mersz csak így rám törni? – kiáltott rá sírva Bellatrix. Úgy érezte, férje elrabolta tõle azt az intim pillanatot, amely pedig olyan sokat jelentett volna most neki. – Miért kínzol? Mivel érdemeltem ezt én ki tõled? – zokogta a lány vígasztalhatatlanul.
Férje döbbenten ejtette el a kristálypoharat, amely szilánkjaira robbant a küszöbön.
- Mik ezek a furcsa hangulatváltozások, édes? – Közelebb lépett Bellához, és tekintetével aggódva fürkészte az arcát. – Na, ebbõl elég! Most azonnal elviszlek a Szent Mungóba! Meg kell, hogy mutassalak egy gyógyítónak!
- Nem megyek, nem kényszeríthetsz! – orditotta magából kikelve Bellatrix.
Rodolphus megvonta a vállát, majd visszament a konyhába egy kis utánpótlásért. Jócskán zúdított a poharába Sipor rejtett itókájából, és az eszméletlenségig folytatta az ivást.
Arra ébredt, hogy rázzák a vállát.
Kinyitotta összeragadt szemeit, majd kiszáradt szájjal kérdezte:
- Mi van?
Sipor húzigálta a vállainál fogva.
-Az Úrnõ! Az Úrnõ! Segítsen rajta! Szegény Sipor nem tudta eszméletre téríteni! Jöjjön már elõ onnan!
- Mi a baj, manó? – Rodolphus próbált magához térni. Döbbenten vette észre, hogy fejjel elõre be van hajolva a konyhai gázsütõbe. A jelek szerint itt töltötte az egész éjszakát.
- Az Úrnõ! Az Úrnõ nincs magánál!
A férfi kikászálódott a sütõbõl, majd halántékát dörzsölgetve utasította a manót, hogy hoppanálja el mindkettõjüket a Szent Mungo Varázsnyavalya-, és Ragálykúráló Ispotályba.
Sipor a kezénél fogva átcibálta a férfit a hálószobába. Ott feküdt Bella falfehéren, és öntudatlanul az ágyában.
Sipor megragadta a nõ kezét is, és így hármasban tûntek el, egy szempillantás alatt.
A Mungóban aztán a gyógyítók hosszasan elidõztek Bellatrix kivizsgálásával, és egyúttal Rodolphus másnaposságát is orvosolták.
A férfi a másnaposság-kúra után az elõtérben várakozott egyre türelmetlenebbül, míg aztán nagy sokára feltûnt a vizsgáló ajtajában egy fehérbe öltözött, kopasz törpe, és gondterhelt képpel odalépett hozzá.
- Gratulálok, uram! – fogott kezet Rodolphusszal, miközben végig a földet bámulta.
Roddy nem értette a dolgot.
- Mi van a feleségemmel? Mondd már, te aprólék! – kiabált rá Rodolphus.
- Aprólék? Már megbocsásson, uram, de nem beszélhet így egy magasan képzett gyógyító segédjével!
- Crucio! – A törpe összerogyott a fájdalomtól, és vonaglani kezdett a földön.
- Elnézést, valami gond van? – lépett oda hozzájuk egy orvosi köpenyt viselõ, tekintélyes szakállal megáldott, szigorú kinézetû öregember.
- Fáj! Nagyon fáj! – sikoltotta az apró emberke.
- Elhallgass! Az úr, aki szemmel láthatóan halálfaló, csak aggódik a felesége miatt! Te meg itt üvöltözöl, és felvered a kórház csendjét! – torkolta le beosztottját a vén szakállas, és durván belerúgott a törpébe, aki ettõl menten elhallgatott.
- Bocsásson meg, uram! – fordult a vén doki Rodolphus felé. - Tudja, egyre nehezebb manapság megbízható munkaerõt találni. Kérem, kövessen! – Azzal intett a férfinak, és bevezette õt az egyik terembe.
A kórházi ágyon Bella feküdt, behúnyt szemekkel. Nyakig betakarták, nehogy megfázzon. Felsõ ruházata az ágy szélén hevert.
- Mi történt vele? – kérdezte Rodolphus remegõ hangon.
- Õrjöngött, ezért bájitallal elaltattuk.
- Mit akar ez jelenteni? – A férfi tanácstalanul meredt a feleségére. Vajon mi történhetett Bellával, hogy ezt kellett tenniük vele?
- Mindjárt megtudja! – Az öreg elmosolyodott a szakálla alatt, elõhúzta a pálcáját, majd egy határozott mozdulattal lerántotta Belláról a takarót, a pálcát a lány hasára irányította, és elkiáltotta magát:
- Scerando!
Ahogy kimondta a varázsigét, egyszerre rózsaszín fénycsóva borította be Bellatrixot. A doktor lehajolt a lány altestéhez, és szõrös fejével belebújt Bella hasába.
Rodolphus hátratántorodott, és levegõ után kapkodott. Csak nézte meredt szemekkel az immár fej nélküli öreget, akinek nyakcsonkja felesége hasából meredt ki.
A gyógyító arca hirtelen elõbukkant a lány hasából.
- Mi volt ez? – hebegte döbbenten Rodolphus.
- Nem kell félni ettõl a varázsigétõl, uram! Mindig tisztán kerülünk elõ a pocakból! – Az öreg elvigyorodott, és megigazgatta összekuszálódott õsz szakállát. A szõrzet makulátlanul tiszta volt; nem volt azon se vér, se bélsár, se semmi…
Rodolphus lerogyott az egyik látogatóknak fenntartott fémvázas székre. A vén doktor szemmel láthatólag nagyon élvezte, hogy újat mutathat egy igazi halálfalónak.
- Nos, ezzel a varázslattal betekinthet a felesége hasába, és szemmel tarthatja mindazon folyamatokat, és változásokat, amelyek odabenn lezajlanak.
- Na, de miért kellene nekem szemmel tartanom odabenn bármit is? – Rodolphus tördelni kezdte az ujjait.
Bellatrix hirtelen mocorogni kezdett. Halkan, bágyadtan nyögött párat, majd lassan kinyitotta a szemét.
- Akkor én magukra is hagyom önöket. Amint az ifjú hölgy úgy érzi, hogy képes rá, hazamehet – Azzal a gyógyító kisétált a terembõl.
Rodolphus közelebb húzta székét felesége ágyához. Lábai remegtek, és úgy érezte, alig van bennük erõ.
- Mi folyik itt, Bellatrix? – kérdezte értetlenül, félelemmel a hangjában.
- Roddy! – Bella könnyekkel küszködött.
A férfi mindennél jobban vágyott valami szíverõsítõre. Emlékeztette magát arra, hogy nemsokára otthon lesz, és akkor ismét ledönthet a torkán némi jóféle nedût, és…
- Rodolphus, terhes vagyok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése